Film

Amerika-imádó francia, zsidó humorral fűszerezve – állítja magáról a Párizs és Los Angeles között ingázó művésznő. Új rendezése, a kulturális különbségekből (is) adódó párkapcsolati civakodásokra fokuszáló 2 nap New Yorkban mától látható a mozikban.

A magas szőke, a Balekok balekja Alzheimer-kóros öreg ínyencet ad az Együtt élhetnénk című filmkomédiában. Mi másról is beszélgethettünk volna vele, mint moziról, burleszkről és melankóliáról.

A cím részint megtévesztő, mert a verseket Joó László nem írta, hanem mondja (A magyar költészet gyöngyszemeiből), részint megfelel az igazságnak, mert ezek az ő versei, a sajátjaivá szellemíti őket. A színész nem mai gyerek, az idén lesz kilencvennégy, és ötvennégy magyar verset mond el Balassitól Áprilyig. Kívülről.

Egy thrillert két dolog tesz eladhatóvá. Vagy a jó sztori, amelyben minden autós üldözés, minden torkolattűz a fordulatos történet kibontakozását szolgálja; van felderítendő rejtély, vannak feltáruló összefüggések - egyszóval a film modellezni képes egy világot, ahol az emberi törekvések, indulatok, érdekek valóságosak. Vagy pedig van egy(-két) magával ragadó színész, aki, még ha nem művel is emberfeletti dolgokat, csak néz, csak hallgat, de mindent elhiszünk neki - főleg azt, hogy az ő törekvései, indulatai, érdekei is valóságosak.

Amikor Sztupa és Troché leszálltak a HÉV-ről a Tanácsház téren, rohadt egy idő volt. Sztupa nyakig begombolta a viharkabátját, s majd' a füléig húzta fejébe a svájcisapkáját. Troché is felhajtotta az orkán gallérját, de a kalapját hagyta félrecsapva, úgy, mint Sinatra. A megállóból átvágtak a Rákóczi úton az I. kapu felé, így épp a szemükbe kapták a szelet. Nem kéne előbb egy kis lélekmelegítő? - kérdezte Sztupa.

Van a francia filmnek egy alműfaja: a boldogság. Ezen belül megkülönböztetjük az intellektuális síkon mozgó, de helyváltoztatást csak módjával végző franciákat (Rohmer-iskola) és a boldogságukban azonnal futásnak eredő, sőt kergetőzni sem rest fiatalokat (Truffaut-iskola).

Richard Strauss és Friedrich Nietzsche gyerekszemmel, avagy a filmtörténet egyik legismertebb jelenetének újragondolásai. Felbujtó a Budapesti Fesztiválzenekar, a résztvevők iskoláscsoportok, a bírálók pedig mások mellett Jancsó Miklós és Fischer Iván voltak.

Mi van akkor, ha eltekintünk a kiállás gesztusától, a kulturkampftól, az első és utolsó vágás jogától, a régi és új pénzosztó ablakoktól és egyáltalán, a szakma összes nyűgétől, és mozijegy adta jogunkkal élve nézünk, mint a moziban?