Fotó: REUTERS
narancs.hu: Az asztali örömöktől a politikán át a hálószobatitkokig sokféle téma kerül terítékre a filmjeidben.
Julie Delpy: Ezen a téren mégiscsak francia vagyok. A franciák sokkal nyíltabban beszélnek a szexről, a gasztronómiáról, a politikáról – ebben a sorrendben.
narancs.hu: Amúgy meg nem vagy francia?
JD: Valami hibádzik bennem, mert baromira idegesít az arrogancia, amivel lépten-nyomon találkozom, főként Párizsban. Beülsz egy taxiba, és a sofőr anélkül, hogy szóba elegyednél vele, rögtön belekezd a piszkos idegenek kezdetű dumába.
narancs.hu: Ezért mentél Amerikába?
JD: Ezért is. Hátizsákos turistaként jártam először New Yorkban a havernőimmel. Első látásra beleszerettem a városba, az emberekbe, a sokszínűségbe. Harlemben laktunk, volt egy színes bőrű fazon, akinél meghúztuk magunkat. Később húszévesen már tudatosan utaztam ki. Tanulni akartam a Tisch Scoolban meg az Actors Studióban.
narancs.hu: Édesapád az alternatív színjátszás egyik fontos alakja volt.
JD: Igen, jó pedigrével indultam. Mégis, gyerekfejjel minden más akartam lenni, csak színész nem: először állatorvos, aztán kamaszkoromban szociológus vagy politológus.
narancs.hu: Sokat viccelődsz a filmjeidben az amerikai–francia ellentétekről, kulturális, mentalitásbeli különbségekről. Mit adott neked Amerika?
JD: Rálátást, a kibeszélés lehetőségét meg sok-sok vitát, ütközést, értetlenséget a filmterveimet, forgatókönyveimet elutasító „fontos emberek” részéről. Mindent összevetve a nulláról indulás folyamatos kihívását. Azt hiszem, az elmúlt több mint húsz év alatt megedződtem. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy piszok nehéz nőnek lenni egy alapvetően macsó világban és macsó szakmában, mint amilyen a filmipar. Lehetsz szőke, kék szemű, naiv vagy álnaiv, bedobhatod a női rafinéria teljes tárházát, igazán csak akkor mutatnak irántad érdeklődést, ha profitszagot árasztasz magadból.
narancs.hu: Ezért olyan küzdelmes tető alá hozni a filmterveidet, mint például a Báthory Erzsébetről szóló A grófnőt?
JD: Nyolc évig házaltam vele, míg végre megvalósíthattam. A leghányatottabb sorsú filmtervemről van szó, amihez vagy olyan finanszírozókat találtam, akik nem értették, mit akarok, vagy olyanokat, akik ugyan hozzáértőek, de nem megbízhatóak.
narancs.hu: Miért foglalkoztatott a grófnő története?
JD: A trendi vérdráma nem érdekelt. A Drakula-mítosz már régóta fogva tartott, és ennek a nyomán bukkantam rá Báthory Erzsébet legendájára. Fogalmam sincs, mi a valóság a neki tulajdonított kínzásokból, kegyetlenségekből. A saját női látásmódommal szerettem volna beszélni az erőszak okozta fizikai-lelki sérelmekről. Ez a téma már régóta foglalkoztat. A hatalom, a kegyetlenség, a manipuláció, az örök fiatalság tébolya szerintem kortól függetlenül bele van kódolva az emberi pszichébe.
narancs.hu: Szeretsz nyíltan beszélni tabutémákról?
JD: A szókimondás hiánya miatt még soha nem ért kritika. Az én esetem a mozival, akárcsak az élettel, nem éppen szokványos. Igaz, nemet mondtam már jó néhány szerepre, amivel sokak szerint elvágtam a pályámat.
narancs.hu: Mint például?
JD: Legutóbb az Antikrisztusra Lars Von Triernek. Sem testileg, sem lelkileg nem tudtam volna bevállalni ezt a provokatív szerepet, ami Charlotte Gainsbourgnak kimondottan jól áll. Éppen terhes voltam a lányommal.
narancs.hu: Mit szólsz ahhoz, amikor női Woody Allenként emlegetnek?
JD: Soha rosszabbat! Neurózis és zsidó humor dolgában van közünk egymáshoz. Azzal a halvány különbséggel, hogy ő egy zseni, én meg csak egy tanonc vagyok hozzá képest.
narancs.hu: És persze az is rokonít vele, hogy írod, játszod, rendezed a filmjeidet, sőt időnként zenét is írsz hozzájuk. Miért olyan fontos, hogy szerepet ossz magadra?
JD: Mert nyakig benne vagyok a történeteimben. Nem mintha el volnék ájulva magamtól, sőt nem tartom magam jó színésznek. Ez nem egocentrizmus nálam, mint sokan gondolják, hanem valamiféle terápia. Évekig jártam pszichoanalitikushoz anélkül, hogy közelebb kerültem volna önmagamhoz. A kamera jóval hatékonyabb eszköz, olyan, mint a tükör: kipakolhatom magamból az összes frusztrációmat, dilemmámat, örömömet és szorongásomat.
narancs.hu: A Mielőtt felkel a Napban afféle hóbortos francia csajként ismertetted meg magad.
JD: Valóban, Céline kissé hóbortos, különc, szeretetéhes, független, romantikus, mint amilyen én is vagyok. Szerencsés csillagzat alatt találkoztam a partneremmel, Ethan Hawke-kal és Richard Linklater rendezővel. Igazán ott kezdődött az én forgatókönyvírói felnőtté válásom, még ha hivatalosan csak a Mielőtt lemegy a Nap főcímlistáján tüntették is fel először a nevemet íróként. A dialógusok hetven százalékát közösen írtuk Ethannel, akivel szinte az első pillanattól kezdve remekül működött a kölcsönhatás. Inspirálóan hatottunk egymásra, azóta is barátok vagyunk.
narancs.hu: A 2 nap Párizsban Marionját már inkább a civakodás köti le. Idővel megváltozott a véleményed a párkapcsolatokról?
JD: A romantika mindig benne van nálam a pakliban. De ahhoz képest, hogy tizenévesen még Jane Austen és Henry James tiszta romantikájáért epedtem, sokat változtam. A 2 nap Párizsban párkapcsolati nézőpontja már nem az álmokról szól. Így Marion sem az a csaj, aki a fellegekben jár. A hétköznapi szerelem érdekelt, a páros lét ütközései, kínjai, más szóval a nagybetűs valóság, amibe persze éppúgy belefér sok őrültség, súrlódás, üvöltözés, vita. Nem hiszek a vegytisztán harmonikus kapcsolatokban. Még nem találkoztam vele.
narancs.hu: A francia–amerikai kétpólusúságod miatt szőtted tovább Marion sztoriját a 2 nap New Yorkbannal?
JD: New York az a város, ahol szívem szerint mindig is éltem volna. Mégis, ha több időt töltök ott, rám telepszik valami különös, fullasztó érzés, hogy menekülnék. Talán azért, mert New Yorkban túlontúl sok impulzus éri az embert lépten-nyomon.
narancs.hu: A 2 nap Párizsban Adam Goldbergjét „elhagytad” Chris Rock kedvéért.
JD: Együtt öregszem, együtt változom Marionnal. A korábbi kapcsolata zátonyra futott, mint ahogy én magam is túl vagyok már jó néhány szakításon. Chris Rock óriási fazon, imádom a humorát, a kinézetét. Már régen szerettem volna együtt dolgozni vele.
narancs.hu: Nőként milyen típus jön be neked?
JD: Nem vagyok valami könnyű eset. Többnyire azoktól vagyok oda meg vissza, akik nagy fazonok. Csak éppen az a baj velük, hogy képtelenség együtt élni velük. A normális pasik unalmasak, viszont lehet számítani rájuk. Nagyjából úgy negyvenéves korom körül rájöttem arra, hogy nem a férfiaktól kell függővé tenni az önértékelésemet. Azóta sokkal szabadabb és elfogadóbb lettem. Egy biztos: már nem kívül keresem a szabadságomat.
