„Minél több farka van”

Ujj Mészáros Károly filmrendező

Nyolc évig készült első nagyjátékfilmje, a Liza, a rókatündér, amiben a japán kultúra találkozik a Kádár-korszak elképzelt kapitalizmusával és Balsai Mónikával.

Magyar Narancs: Balsai Mónika, mondhatni, a múzsád, több rövidfilmedben is szerepelt. Róla mintáztad a lányt is, aki rókatündérnek képzeli magát?

Ujj Mészáros Károly: Nagyon sok van Móniban Liza ártatlanságából. Abszolút a sajátja, belőle is táplálkozik ez a finom, érzékeny jellem. Mindig is foglalkoztattak a női figurák a Forgószél Ingrid Bergmanjától a Táncos a sötétben Björkjéig. Számomra mindig a nők voltak az igazi hősök az önfeláldozásukkal, az önzetlenségükkel, a hihetetlen gazdag érzelemvilágukkal. Megindító az a fajta gyakran csendes, visszahúzódó erő, amivel élete­ket le tudnak élni mindenféle harsány, törtető, egomániás férfiak mellett.

MN: Mi volt a kiindulópont az elátkozott rókatündér legendájához, aki körül meghalnak a férfiak?

UMK: A film onnan indult, hogy 2007-ben elolvastam Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című drámáját egy párkereső fiatal nőről, akinek az udvarlói meghalnak az első randevún. Öt évig írtuk a forgatókönyvet, mielőtt elkezdtünk volna a gyártással foglalkozni, ami további három évet vett igénybe. A fejlesztés során teljesen elváltozott a sztori. A japán szál egy bizarr ötlet volt a részemről, elképzeltem, hogy egy japán popénekes a magyar valóságban teljes átéléssel énekel a főcím alatt. Tomy Tani alakja végül eléggé elhatalmasodott a filmben. Többször jártam Japánban, egy kisfilmfesztivál alkalmával jutottam el a rókatündér templomába egy Nasu nevű helyen. A japán mesevilág szerint minél több farka van egy rókatündérnek, annál nagyobb a démonikus ereje, a nasuinak kilenc farka volt, ez a maximum.

MN: Eredeti japán slágerek vannak a filmben?

UMK: Nem, Tövisházi Ambrus írta a számokat, ő is énekli őket. A szövegeket egy Magyarországon élő japán hölgy írta, Eiko Toda.

MN: Mi indokolta azt, hogy a hetvenes évek fiktív magyar valóságába helyezd a történetet?

UMK: Mert valamennyire görbe tükröt tart a mostani viszonyaink elé. Ha messzebbről nézünk valamit, jobban tudunk nevetni rajta, nem vesszük annyira magunkra. Aztán ha belegondolunk, mégis magunkra vehetjük. Közérzetileg például sokan úgy érzik magukat, mintha a hetvenes években élnénk. A világtól teljesen elzárt Lizának pedig hatalmas dolgot jelentenek a fals ideák, amit a női magazinok, az érzelmes ponyvaregények, a teleshop vagy a „MekkBurger” képviselnek. Ugyanúgy, mint a kilencvenes évek eleje óta oly sokunknak. (Miután elolvastam a Megetetett társadalom című könyvet, tisztában lettem azzal, hogy a profitérdekek és az emberek egészsége hogyan viszonyul egymáshoz. Ezért sem készítek reklámfilmet a McDonald’snak.)
A rendőrök azért viselnek Latin-Amerikára jellemző uniformist a filmben, mert szerintem, ha a hetvenes években kapitalizmus van Magyarországon, az bizonyára banánköztársaság jellegű lett volna. Amúgy pedig imádom a hatvanas-hetvenes évek tárgyi kultúráját.

MN: Milyen meghatározó élményeid fűződnek a késő Kádár-korszakhoz?

UMK: Agymosott vidéki kisgyerekként hős szovjet katona akartam lenni. Apám égett, amikor ezt bemondtam a baráti körének. A négy páncélos és a kutyán meg a Belgrádi fiúkon nevelkedve ilyen álmokat dédelgettem. A nyolcvanas évek közepén odáig jutottam, hogy nem akarok itt élni. Ez akkor kristályosodott ki előttem, amikor nem mentünk ki az 1984-es olimpiára. Keszthelyen laktunk, és a város tele volt vörös alapon fehér betűs transzparensekkel a magyar és a szovjet nép barátságáról, és akkor ezt már elviselhetetlennek éreztem. Nagy mák volt, hogy megtörtént a rendszerváltás, nem hittem volna, hogy valaha bekövetkezik.

MN: A Liza kapta a Nemzeti Filmalap első gyártási támogatását. Értek támadások amiatt, hogy a film társ-forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint az NFA forgatókönyv-fejlesztő csapatának a tagja?

UMK: A Filmalap döntőbizottságában, amelyik támogatta a filmet, nem volt benne Bálint. 2007-ben még az MMKA-tól kaptunk először pénzt a forgató­könyv­re, aztán filmterv előkészítésére. Közben átalakult, majd megszűnt az MMKA. Pont ekkortájt a projektet öt fesztiválra, köztük a cannes-i Atelier-ra is meghívták, itthon pedig teljesen kilátástalannak tűnt, hogy kapunk-e rá támogatást. Végül a Filmalap megszavazta a gyártási támogatást. Erre a dán és a svéd koprodukciós partnerek kiestek, mert noha pályáztak, nem kaptak pénzt. Az egyetlen külföldi koprodukciós partnerünk egy svéd cég volt, amelyik a kamerákat, az objektíveket biztosította.

MN: Mit tudtál profitálni a reklámfilmes előéletedből egy játékfilmnél?

UMK: A kisfilmekből többet lehet tanulni, mint a reklámfilmekből. Abból a szempontból biztosan segítség a reklám, hogy ott fél­perces etűdökben kell teremteni egy egységes, önmagában kerek világot díszlettel, fényeléssel, világítással, karakterekkel, ruhákkal. Eddig közel kétszáz reklámot rendeztem, nyilván sikerült átlátnom, hogy egy látványvilág mitől működik, hogy állnak össze az egyes elemei.

UMK: Mi igaz abból, hogy közgazdászvégzettséggel bekopogtál Sándor Pál irodájába, hogy producer szeretnél lenni?

UMK: A 90-es évek elején elég komoly filmklubkultúra létezett a Közgázon és azon kívül is. Filmrendezőnek készültem, de nem vettek fel a főiskolára. Ezért aztán kitaláltam, hogy producer leszek, és utána filmeket rendezek. A Közgáz elvégzése után a Novofilmhez kerültem, kávét cipeltem a forgatásokon, aztán elszegődtem egy reklámügynökséghez, ahol eleinte producer voltam, majd szép lassan elkezdtem reklámokat rendezni.

MN: Tapasztalod-e bármiben a hiányát annak, hogy nincs filmes végzettséged?

UMK: Annak idején iszonyúan örültem, hogy reklámfilmet rendezhetek. A kisfilmjeim zömét saját erőből csináltuk, főleg reklámokból finanszíroztam őket, persze rengeteg segítséget kaptam, amiért nagyon hálás vagyok. Hasonló utat jártam be, mint Balsai Móni. Mindketten főiskolai végzettség nélkül indultunk. Amikor 2003-ban a Gumiember megnyerte a legjobb kisfilm díját a filmszemlén, a következő évben pedig különdíjat kapott A ház, azt gondoltam, hogy valami beindul, de nem így történt. Rengeteget dolgoztam azért, hogy végre negyvenhat évesen elérhessem az álmomat, az első játékfilmet.

MN: Amúgy hogy állsz a rókákkal?

UMK: Vidéken lakom, és gyakran látom őket. Mindig szerencsét hoznak. Nemrégen érkezett két róka a Budakeszi Vadasparkba, akiket örökbe fogadott a stáb. Örökbe fogadtunk egy kiskutyát is, akit a premier utáni napon hozunk el a Budaörsi Kutyamenhelyről, őt is Lizának hívják.

(A Balsai Mónikával készült interjúnk az online felületünkön olvasható.)

Liza, a rókatündér

 

A magyar filmről szóló jeremiádák egyik külön válfaja a rossz minőségű magyar műfaji filmeket kárhoztató panasz. Miszerint igaz, hogy a szerzői filmjeink tarolnak a fesztiválokon, de ezeket itthon senki sem nézi, eközben pedig egy normális szórakoztató filmet nem vagyunk képesek összehozni. Örömmel jelenthetjük, hogy Ujj Mészáros Károly filmje műfaji is (talán mágikus realista krimi-horror-romantikus vígjátéknak lehetne nevezni), szórakoztató is, ráadásul a minőségére sem panaszkodhatunk.

Látszólag csupán egy félénk ápolónő (Balsai Mónika parádésan egyensúlyoz a karikatúra és a pillanatokra felvillanó melankólia között) keresi az igaz szerelmet, amiben japán táncdalénekesnek álcázott démonok és megmagyarázhatatlan halálesetek akadályozzák, ám a háttérben ezernyi felfedezésre váró részlet rejlik. Először is Ujj Mészáros egy vizuálisan többszörösen telített, mágikus realista világot alkot a történet hátteréül, mely egyszerre idézi meg Jeunet Amélie-jét és Wes Anderson filmjeit. Ám ez a látványvilág nem olyan tét nélküli, mint az említett rendezők műveiben: az aprólékosan kidolgozott világból itt egy fiktív magyar hatvanas-hetvenes évek rajzolódik ki, ahol nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus épül, a nejloningekkel és pajeszokkal jól megfér a Cosmopolitan. Ezzel a gesztussal – mintegy mellesleg − Ujj Mészárost akár a késő Kádár-kort műfaji keretbe illesztő/
mitizáló magyar rendezők sorában is elhelyezhetjük. De ez az alternatív történelemírás ugyanolyan posztmodern játszadozás, mint a film többi eleme: egymást másutt kioltó, de itt gond nélkül összeolvadó zsánerek és stílusok kavalkádja, a Tarantinóból, Wes Andersonból, Kaurismäkiból összefércelt intertextek vagy a keleti és a nyugati kultúra kontextusából kiemelt és egymás után hajigált elemeinek fergeteges keverése. Az kétségtelen, hogy a film abszurd humora nagyfokú nyitottságot igényel, ám cserébe semmihez sem hasonlítható művet kapunk. Ilyenformán nem csak kísérletező kedvű orientalistáknak ajánlott.

Bacsadi Zsófia

Forgalmazza az A Company