A Guy Ritchie alkotói krízise után marcona arcberendezését szabályos akciófilmekben kamatoztató Jason Statham ritkán ugyan, de letér a megszokott útról. Öt tucat akciófilmjére jut egy-egy (a műfajt azért nem megreformáló) „deviáns” alkotás. Ilyen volt a Kolibri-kód megtört, antihősszerű protagonistájával, kihagyásokkal dolgozó és kissé parabolaszerű cselekményével. A Joker talán még ennyire sem szabálytalan, de közelebb áll az említett darabhoz, mint mondjuk A szállítóhoz.
Eleve úgy kezdünk, hogy Nicket, a főhőst megveri egy parókás, puhány fickó. Ezután még háromnegyed órát kell várni a következő ökölharcra, addig viszont azt kell néznünk, ahogy Nick egy elkényeztetett, nyiszlett geeket kísérget Las Vegas kaszinóiban, és azon vívódik, hogy vajon segítsen-e elkapni a gengsztereket, akik megkínozták a nőt, akivel nem teljesen tisztázott a viszonya. Nagyjából a film közepén megáll a cselekmény, amíg Nick lejátszik egy döntő jelentőségű blackjack-partit. Ez a fajta megtorpanás-nekilendülés, a Nick múltját és gyakran a film jelenidejének eseményeit is övező balladai homály némileg kizökkenti a filmet a megszokott akciósémából, ám épp ez idegenítheti el az akciófilm-rajongókat is. A Joker pedig sajnos távolról sem olyan jó, hogy a Statham akcióhősi bájaira kevésbé fogékony nézők is jól szórakozzanak. A vodkásüveg feletti merengéseket és az önmarcangolást rossz ritmusban váltják a hirtelen kitörő akciójelenetek. Az összes fordulat bezsúfolódik a film utolsó harmadába, és az elsietett végkifejlet gyakorlatilag megöli a katarzist.
Forgalmazza a Big Bang Media
