Wagner operájának szereplői a zürichi operaház 2013-as felvételén szárazföldi patkányok. Nem valóságosan, mint a szerző Lohengrinjének legutóbbi bayreuthi előadásán a népség-katonaság, csak képletesen. Úgy értve, hogy semmi közük a tengerhez. Ami ahhoz képest meglepő, hogy a cselekmény a tengeren kezdődik, a kikötőben folytatódik, az elkárhozott címszereplő végtelen idő óta hánykolódik az óceánon, hétévente vetődhet partra, és csak akkor nyeri el a megváltást, ha talál egy holtáig hűséges nőt. Senta, a nő eleve szerelmes a sosem látott férfibe, és amikor kereskedő apja magával hozza az eleven férfit a tengerről, eldőlt a sorsa.
Hogy megy ez tenger nélkül? (Jelzem, nem először.) Úgy, hogy Daland, a nagykereskedő apa mint cégvezető egy jókora irodából irányítja az üzletet, az eredeti hajóslegények kafkai irodakukacok, a Hollandiról pedig nem tudni, hogy létezik-e, vagy csak jelenés. (Ilyen is volt már.) A rendező, Andreas Homoki – német nyelvterületen jól ismert, szülei 56-os menekültek, jelenleg a zürichi opera igazgatója – a kísértetfilmek modorában vitte színre a darabot, faburkolatú falak között, régi telefonnal és távírógéppel, a Hollandi jelenlétét érző rettegő tisztviselők lassított mozgásával. Maga a Hollandi – a vokálisan a harmadik felvonásra kiteljesedő Bryn Terfel – mint földig érő szőrmebundás rémalak „inte felém”, illetve az eksztatikus Sentát alakító, nálunk is járt kitűnő Anja Kampe felé. Nem tudni, mi valóság, mi látomás, a fali képkeretbe foglalt tenger (lám, azért mégiscsak van!) vadul hullámzik, vitorlás szeli át, egy Afrika-térkép pedig lángra kap, mintha a gyarmatosító Daland – a finn szálfa basszista, Matti Salminen – elleni lázadást jelentené. Nem minden egyértelmű, de a végső puskalövés igen, és az is, hogy a karmester Alain Altinoglu az opera eredeti, élesebb, megváltás nélküli változatát vezényli. Van az egészben stílus, nem vitás.
Deutsche Grammophon, Universal, 2015
