A Hollywoodi lidércnyomás, a Dzsungelláz, a Kvíz show, A nagy Lebowski sztárszínésze vagány musicalféleséget rendezett szuburbiában - Charles Bukowski után szabadon. A mű velencei premierjén beszéltünk vele.
*
Magyar Narancs: Hogy is kezdődött?
John Turturro: A sztori jött előbb. A Hollywoodi lidércnyomást forgattuk, filmírót játszottam, sokat kellett ülnöm az írógép előtt. Miért ne írnék valamit, ha már? A kamera előtt, a film jeleneteiben dolgoztam ki a Románc és cigaretta alapötletét. Aztán félreraktam, sok évig pihent, kis cetliken gyűltek az újabb ötletek. A leendő film tartalmazott ugyan egy-két nótát, de eleinte nem musicalnek készült. Aztán pár éve készítettem egy zenés rövidfilmet, amolyan képzeletbeli táncjelenetet, és ez beindított valamit. Mindig is előttem volt a ház, ahol mindenki túl akarja harsogni a másikat. Producertársam fuldoklott a röhögéstől, amikor előadtam neki az ötletemet a zenére kornyikáló szereplőkről. Nem akartam, hogy úgy nézzen ki, mint egy fényesre polírozott Broadway-show. 1999-ben nagyon pörgős évem volt, öt filmet forgattam. Amikor végeztem velük, elmentem szabira, és nekiültem. Háromezer dalt hallgattam meg! Édesanyám zenész, rengeteg nótát ismer, ő is segített. Nem akartam túl sok modern dalt használni, így is három teljes évembe telt, mire megszereztem a jogaikat!
MN: Bulizós film, de a vége szomorú.
JT: Az élet kész cirkusz. Tele van gerjedéssel, de gyöngédséggel is, kéjencséggel, közönségességgel, de spiritualitással is. Ma azonban mit látunk? Hogy minden olyan egységes. Vagy ilyen, vagy olyan. Holott az életben léteznek dolgok, amik komolyak, mégis nevetségesek. A minap a hotelszobámban a Persona ment a tévén. Rég láttam. Milyen bizarr, mégis milyen szexi! A középiskolában egyenesen faltam Bergman, Renoir, Fellini, Bunuel filmjeit. Nem készülnek ma már ilyen mozik, amik felkavarják a dolgok megszokott rendjét. Pedig én így látom az életet.
MN: Mennyire önéletrajzi?
JT: Õrült gyerekkorom volt. Voltak felénk angolok, németek, írek, zsidók, olaszok, feketék. Mindenhol zene szólt, csak másmilyen, mindenütt ment a veszekedés, csak más nyelven. Egy ideig még én is játszottam egy rockbandában! Sok mindenkit láttam úgy meghalni, mint James Gandolfinit a film végén. Apám generációjából gyakorlatilag mindenki erős dohányos volt, és sokan jól "megszívták". De Gandolfinivel telibe találtunk! Olyan, mint a régi nagy sztárok. Mint egy Jean Gabin. A nők elolvadnak tőle. Kiváló összjátékra képes velük. Minden színésznő úgy jött ki a közös jelenetekből, hogy odáig volt érte. Ez nagyon ritka! A vágás közben én is abszolút belefelejtkeztem a játékába. Olyan természetesség ez, amire talán Mike Leigh törekedhet a színészeivel. S azt hiszem, Susan Sarandon figurája valamelyest idézi az édesanyámat.
MN: Egy Charles Bukowksi-idézetet is megvillant.
JT: Egyszer felkértek, hogy rendezzem meg az egyik könyvét, a Nőket. Túl pornográfnak találtam. "Ezt egyáltalán nem lennék képes megcsinálni!" És mi lett belőle? Ez a film! Mindig is tetszett, hogy Bukowski humorosan ábrázolja a munkásosztályt. Ezt a filmet le kellene vetíteni a Fehér Házban!
MN: Musicalnek ez azért kicsit sprőd.
JT: Már az első jelenetnél láttam, hogy kitolom a zsáner határait, úgyhogy nem kellett sokat görcsölnöm. A filmekben ritkán látjuk, hogyan okoz károkat az emberben a szerelem. A szépirodalom persze képes erre. A görög drámák úgyszintén: az emberek az anyjukkal szexeltek, meg kinyomták egymás szemét. Hogyan lehetne ezt még fokozni? Oké, nem voltak valami viccesek, az igaz. Szóval végy egy kis görög erőszakot. Rakd mellé a kórust. Ugye, az már akkoriban is létezett. A dal tehát adott volt.
MN: Ön miért nem dalolt és táncolt a filmben?
JT: Így is túl sokat ugráltam a forgatáson - minden szerepajánlatot elutasítottam 2004-ben ezért. Egyébként az esernyős táncban én is felbukkanok. Csak a háttérben.
Románc és cigaretta
Manhattan túlpartjáról jelentkezünk ismét, a villanypóznák és dolgos munkásemberek lakta Brooklynból. John Turturro, a nagyra becsült karakterszínész ezúttal rendezőként kamatoztatja a mesterektől - elsősorban a Coen bratyóktól - tanultakat, és sajátos esztrádműsorral próbálkozik: miközben a félrekefélő családfő többfrontos drámáját meséli, jól megtáncoltatja (és megénekelteti) a munkásosztályt. A tejesembertől a szemetesig mindenki tagja a tánckarnak, de a szólistákat sem a csillogó musicalszínpadokról csábították át a külvárosba, hanem a prózai nehézfiúk táborából. Direkte úgy lettek összeválogatva, hogy alkatilag és hangfekvésben még csak véletlenül se feleljenek meg a műfaj kívánalmainak, s bár az effajta eljárás ma már korántsem számít újdonságnak, a trükk, ha nem is mindig, azért működik. S nemcsak azért, mert jó Turturro zenei szerkesztője, hanem azért is, mert amikor éppen nem a rock'n'roll nagyjaitól idéz, akkor a Coenek, a Jarmuschok és a Tarantinók kölcsönszövegeivel dolgozik. Úgy fest az egész, mint egy bizarr szilveszteri hakniparádé, melyen a Sundance fesztivál törzsvendégei vállaltak fellépést. Közülük is elsősorban a Maffiózók asztaltársaságából ismert James Gandolfinit és Kate Winsletet illeti a dicséret: amikor ők rákezdenek, a hakni is olyan filmszerű.
Az SPI bemutatója
