Magyar Narancs: Ringbe szállt a főszerepért?
Pap Vera: Nem szállok ringbe senkivel egy szerepért, érek valamennyit, és ezt tudnia kell ebben az országban mindenkinek, aki film- vagy színházrendezésre adja a fejét. Tudom a saját értékeimet. Többen is indultunk a szerepért, végül engem választottak, de a castingok az én esetemben már nem arról szólnak, hogy ki vagyok vagy mennyit érek, hanem arról, hogy passzolok-e a többi szereplőhöz vagy magához a szerephez. Megjegyzem, ebben az esetben Eszenyi Enikő is jelölt volt - meg is kérdeztem a rendezőnőt, hogy miért nem őt választotta. Húzónév, vele ab start sikere lehetne a filmnek, hiszen sokkal divatosabb, mint én.
MN: Foglalkoztatja a "divatosság", a népszerűség?
PV: Nekem az a fontos, hogy olyan munkát adjak ki a kezemből, amivel elégedett vagyok - ha ez nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, attól iszonyú bánatos vagyok. Fontosabb nekem a nívó, mint az, hogy ezt hogyan értékeli a külvilág, a sztárcsinálók vagy maguk a sztárok. Az, hogy nímandok népszerűbbek ebben az országban, mint én, olyan szinten degradálta számomra a népszerűséget, a sztárságot, hogy már nem érdekel.
MN: A film a társadalmi kivetettségről szól...
PV: Ez nem egy "hajléktalanfilm", a rendező bármilyen más miliőbe is rakhatta volna a történetet. Az ötvenes években egy kislánynak meghal az édesanyja, majd egy nagy időugrással a mában vagyunk, látjuk, hogy már öreg, a szemétben turkál, hajléktalan lett. A külső jegyek alapján valóban "hajléktalanfilmről" beszélhetünk, de ez az első öt perc után elhanyagolható. A közeg azért lényeges a filmben, hogy kellőképpen ütközzenek azok a találkozások, "randevúk", amelyekben a főszereplőnek része van - a férfi főszereplő például egy trendi fiatalember, aki egészen más miliőből érkezik. Erről és még sok más találkozásról szól a Randevú, és erről a csetlő-botló, félig bohócos, félig fájdalmas gyíkocskáról, aki nem kesereg a sorsán, a fájdalmain, hanem képes a saját emberi szépségét, a világ szépségeit is megtapasztalni. Lehet, hogy hason csúszik, de még figyel, nyitott a világra. Nála naivabban nem lehet rácsodálkozni a dolgokra.
MN: Pedig a körülményeitől gonosszá is válhatna.
PV: Háború alatt megszokja az ember, hogy a halottakról leveszik a cipőt, hiszen annak, aki él, szüksége van rá, mert fázik a lába. Hajléktalanok között nem ritka, hogy leütik egymást egy fényes gombért, más az értékrendjük, mint a miénk. Nem is rájuk dühös ilyenkor az ember, hanem a szituációra, arra, hogy valaki arra kényszerül, hogy kolduljon. Haragot, dühöt érzek, ha egy hajléktalannal találkozom az utcán, mert valahogy - a naivságomat megőrizve - mégiscsak úgy gondolom, hogy nem lehet, hogy a huszonegyedik században még mindig ott tartunk, hogy embertársainknak a saját vagy mások hibájából így kelljen élniük. A magunk harcát minden áldott nap nekem is, másnak is hősként kell megharcolni, ám van, akinek ez egyáltalán nem sikerül. Annál mélyebbre nem süllyedhetünk, hogy elnézzük a nyomort a világban.
MN: A film a generációk találkozásáról is szól. Mit tanulhat ön az ifjabbaktól?
PV: A divatot például - muszáj tudnom, hogy hogyan öltözködnek, vagy hogy mit csinálnak a főiskolán, hogy ne avuljon el a színészetem. Meg szoktam nézni a főiskolás előadásokat. A filmben, a színházban korszakok vannak - amikor fiatalabb voltam, a dokumentarista irányzat dívott, nem szerettek a filmesek olyan színészekkel forgatni, akiket sokat láttak a tévében, követelmény volt, hogy egy színész arca ne legyen annyira ismert. Minél inkább megközelítette egy film a dokumentumszerűséget, annál jobbnak számított. Most ez múlóban van.
MN: A főiskola óta a Vígszínház tagja, a "vígszínházi színész" külön kategória.
PV: Csak találgatjuk, hogy pontosan mit is jelenthet, de természetes, hogy hallottam már róla. Büszkén vállaljuk, hogy "vígszínházi színészek" vagyunk. Valamikor nagyon nagy rang volt ez. Ha egy játékstílusra értik, azt mondom, hogy én bármelyik színházba el tudok menni innen - a társulatunk a három színházunkban 1200, 600 és 80 ember előtt is képes játszani. Láttunk már olyat, hogy más színházból ide jöttek vendégszerepelni - nem egy vagy két példa volt erre az évek során -, és megdermedtek a kollégák, nem tudták bejátszani a teret. Gyakorlat, technika kell ahhoz, hogy az ember ne úgy mutogasson a színpadon, mint egy közlekedési rendőr - hiszen a kakasülőről már nagyon kevés látszik belőle -, de azért mégis átmenjen a lélek. Annak, aki ezt pejoratívan érti, üzenem, próbálja ki saját maga.
MN: Azt kapta a pályától, amit várt?
PV: Magától a színészettől igen. Hogy miért lettem színész? Gyerekként még voltak rendezői ambícióim - irányító-vezető szerepet töltöttem be az óvodában, én döntöttem el, hogy a homokozóba menjünk-e vagy a babaházba. Aztán ezt szép lassan kinőttem - ehhez persze tudni kell, hogy Kőbányán, ahol laktunk, nagyon hosszan voltam óvodás, apukámnak ugyanis sokat kellett dolgoznia, mert egyéves koromban meghalt a mamám...
MN: ...a Randevú is egy halott anya és egy gyermek találkozásáról szól.
PV: Az ember attól színész, hogy keresi azokat a lehetőségeket, amikor kijátszhatja magából a lelkét. Ez a film is adott erre egyfajta lehetőséget.