Magyar Narancs: Három és fél éven át voltál a Filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója, illetve a Filmszakmai Döntőbizottság tagja. Olvastál ez alatt az idő alatt olyan forgatókönyvet, amelytől elájultál, mert annyira jó volt?
Divinyi Réka: Nem – de nem vagyok ájulós típus. Volt olyan, amit nagyon szerettem, meg olyan is, aminél sajnáltam, hogy nem én írtam; volt olyan, amin nagyon szívesen dolgoztam, és volt, amiben nagyon hittem.
MN: Idén őszig húsz olyan játékfilm került a mozikba, amelyhez már a Filmalapnak volt köze. Én ezek közül csak háromnál, a Saul fiánál, a Liza, a rókatündérnél és az Utóéletnél gondoltam azt, hogy a készítőik kihozták belőlük mindazt, amit lehetett (a negyedik a Van valami… volna, de az nem tekinthető ténylegesen filmalaposnak – G. A.). A többinél általában azt éreztem, hogy szinopszisként prímák lehettek, valószínűleg a forgatókönyvük is ígéretes volt, de végül a kész filmek mégsem lettek emlékezetesek. Te sokszor láttál nagy különbséget aközött, amit olvastál, és aközött, ami végül a vászonra került?
DR: Volt ilyen, igen. Volt olyan, ahol nem értettem, miért is támogattuk a filmet, vagy miért nem vettük észre, hogy ilyen lesz. Mindemellett egy-két kivételtől eltekintve abszolút vállalhatónak érzem a Filmalap filmjeit. A legtöbbnél szerintem az emberek értették legalább azt, hogy a szándék mi volt, és hogy igenis bennük volt a nagy lehetőség, még ha a film esetleg nem is pont úgy sikerült, ahogy vártuk. Soha nincs garancia arra, hogy jó film lesz egy jó ötletből, de még egy jó forgatókönyvből sem.
MN: Számomra ezek az új magyar filmek is bizonyították, hogy a szerzőibb munkák – amelyekből nálunk ma is több van – minősége teljesen a rendezőtől függ. A zsánerfilmeknél a forgatókönyv kvalitása talán meghatározóbb lehetne a végeredmény szempontjából, ilyenek viszont továbbra sem nagyon készülnek. Rosszak voltak az ötletek, vagy a komolyan vehető filmesek eleve nem is adtak be ilyesmit?
DR: Nem lehet egy ország filmszakmáját egyik napról a másikra megváltoztatni. Az elmúlt 20-30 évben a filmtámogatási rendszer nem a műfaji filmeknek kedvezett, sokkal inkább a szerzői filmeket preferálták. Mi hiába szerettünk volna műfaji filmeket is támogatni, egyszerűen a pályázatok 80 százaléka nem ilyen volt. A maradék 20 százalékban pedig sokszor az látszott, hogy még nincs meg a rutin, a szaktudás, a gondolkodásmód ahhoz, hogy igazán jó műfaji filmekkel tudjanak előrukkolni az emberek. Az is probléma, hogy Magyarország kicsi piac kevés pénzzel, így bizonyos zsánerek, például az akciófilm, rögtön kiesnek. Vagy, mondjuk, a krimi, a thriller szerintem az egyik legnehezebb műfaj, rutin nélkül nagyon nehéz jól csinálni. Ezek borzasztó kockázatos műfajok, így a Filmalap könnyebben engedett utat a vígjátékoknak – bár azért volt példa egyéb műfaji kísérletezésre is.
MN: Egyébként összeszámoltad, hogy hány forgatókönyvet olvastál el, amíg a Filmalapnál voltál?
DR: Nem jegyeztem, de szerintem ezret biztosan.
MN: Elmondható általánosan, hogy mi az, amiben a mai magyar forgatókönyvírók erősebbek vagy gyengébbek?
DR: Ez mindenkinél más. De azt azért elmondhatjuk, hogy a forgatókönyvírói szaktudás még mindig erősen hiányzik. A legtöbbször azt lehetett érezni, hogy hiányoznak a dramaturgiai alapok. Olyan egyszerű kérdésekre nincs válasz, mint hogy miről szóljon a film. Mi a tétje a történetnek? Hogy tudod fokozni a téteket? Mi a motivációja egy karakternek? Sok, már évek óta a szakmában dolgozó alkotónak feltettük ezeket az alapvető kérdéseket, és azt vettük észre, hogy nem tudnak válaszolni rájuk, pedig ha ezek a mankók nincsenek meg, akkor nagyon nehéz mások számára is átélhetővé tenni egy történetet. A szerzői filmeket persze máshogyan kell megközelíteni.
MN: Te nagyjából egy időben távoztál a Filmalaptól Miskolczi Péter producerrel, aki a Pálfi György-féle Toldi-film körüli kavarás miatt hagyta ott az alapot. A te döntésedben játszott valamilyen szerepet az az eset?
DR: A fő ok az volt, hogy szerettem volna újra írni, de nem titok: engem nagyon megviselt a Toldi-ügy. Azt éreztem, hogy nem szeretnék még egyszer ilyen helyzetbe kerülni, amikor látom, hogy egy nagyon tehetséges alkotó mennyire kínlódik. Az is biztos, hogy nagyon sok hibát elkövetett ebben az ügyben a Filmalap is – holott abszolút értettem a szempontokat, és én magam is amellett szavaztam végül, hogy ne legyen a Toldi.
MN: Ezt utólag is jó döntésnek tartod?
DR: Igen. Rettenetesen sokat, hónapokon keresztül vívódtam ezen, de azt éreztem, hogy nem tudom felvállalni annak a felelősségét, hogy ennyi pénzt megszavazzunk egy olyan filmre, aminél nem érezzük a garanciát, hogy az jön majd ki belőle, amire számítunk.
MN: Goda Krisztina (filmrendező, az elmúlt 10 évben Divinyi Réka alkotótársa – a szerk.) lett az utódod a döntőbizottságban. Volt beleszólásod a választásba?
DR: Megkérdezték a véleményemet. Nemcsak Krisztát javasoltam, hanem adtam egy listát, amin tíz név szerepelt. Kriszta jól ismert név a szakmában, és Andy Vajna is jól ismerte…
MN: Igen, még mindig úgy tűnik, hogy ő csak olyan embert választ a döntőbizottságba, akit már eleve jól ismer.
DR: Kovács András Bálintot például egyáltalán nem ismerte korábban, vagy Medveczky Balázst sem, aki a póttag a döntőbizottságban. De valószínűleg biztonságot jelent neki, hogy olyan emberek véleményére hagyatkozik, akiket jól ismer – és akik ettől még persze nyugodtan dönthetnek ellene is. Lassan persze elfogynak ezek az emberek, úgyhogy előbb-utóbb szélesebbre kell nyitnia a kaput.
MN: A Goda Krisztinával közös új filmetek, a Veszettek egy aktuális magyar krízishelyzetet mutat be: elszegényedett településen radikalizálódó fiatalokat. Egy ilyen téma nyilván teljesen másfajta előkészületeket igényel az írótól, mint, mondjuk, egy belvárosi romantikus komédia. Hogyan képzeljük el ennek a filmnek a kutatói fázisát?
DR: A közeg valóban kicsit testidegen volt, ezért elég sok embert és helyszínt felkerestünk. Megpróbáltuk megkeresni azokat a szervezeteket, ahol kallódó fiatalokkal foglalkoznak, és megkértük őket, hogy meséljenek magukról, aztán elmentünk oda is, ahol ők laknak. Börtönben is jártunk, ott is tudtunk interjúkat készíteni, és sok dokumentum- és játékfilmet megnéztünk a témában.
MN: Számomra a legérdekesebb és egyben a legproblematikusabb a filmben a nyelvhasználat. A közegrajz nagyon erős, minden helyszín komplett történeteket hordoz magában. Valóságos történeteket. Ehhez képest a szereplők nem igazán úgy beszélnek, ahogy a napi tapasztalatunk szerint a radikalizálódó fiatalok beszélni szoktak. A legfőbb ellenségeik például romák, mégsem hangzik el egyetlen cigányozás sem a filmben.
DR: Szándékosan nem akartunk cigányozni. A fő ellenfelek nem romák – a filmben azt mondják, hogy telepiek. Határozottan próbáltuk elkerülni az összes konkrét utalást, mert nem akartuk, hogy romafilmként vagy gárdafilmként fordítsák le a Veszetteket. Számunkra nem ez a kérdés, hanem azok a társadalmi folyamatok, amelyek gyakorlatilag bármilyen típusú embercsoportot érinthetnek: most éppen bevándorlózás van, de ugyanúgy lehet zsidózás is, előhúzható bármilyen közösség. A fontos az volt, hogy az ilyen típusú szövetségeknek kell valamiféle ellenségkép, mert akkor jobban szervezhető, dinamizálható a csapat.
MN: Viszont alapvetően mégiscsak romákat látunk.
DR: Azt szerettük volna, hogy vizuálisan is azonosítható legyen az ellenségnek kiválasztott embercsoport, és nem nagyon volt erre más eszköz, mint hogy kicsit sötétebb bőrűek legyenek – de nem akartuk őket cigánynak nevezni, és azt sem, hogy ez a szó bármilyen kontextusban előkerüljön a filmben. Mert szerintünk ez a film bárkiről, bármilyen embercsoportról szólhat.
MN: Ezért nem használják a figurák a szokásos, durván sértő jelzőket sem?
DR: Igen, pontosan emiatt.
MN: Ez nem amolyan píszí finomkodás?
DR: Nem a politikai korrektség miatt van így, hanem mert nem akartuk konkretizálni sem a szervezetet, sem az ellenséget, hiszen általános problémáról van szó. A radikalizálódás folyamatáról és a manipulációról akartunk filmet csinálni fiktív szervezettel és fiktív ellenségképpel, éppen ezért inkább a saját nyelvhasználatukat próbáltuk megteremteni, és nem törekedtünk arra, hogy ez nagyon beazonosítható legyen.
MN: Mindig egy ilyen, alapvetően nyitott befejezést képzeltél el a filmnek?
DR: Igen, a befejezés mindig nyitott volt. Nem akartuk azt mondani, hogy ezek az emberek szükségképpen elbuknak, mert nem ezt gondoljuk, hanem azt, hogy most ez van a világban, és majd meglátjuk, hogy a társadalom elég érett-e ahhoz, hogy elbuktassa ezeket az embereket.
MN: A mozikba már eljutott filmalapos filmek közül a Veszettek az eddigi legdrágább. Mit hozott magával ez a tény a gyártás során? Hogy alakult például az utolsó vágás?
DR: Krisztináé volt az utolsó vágás. A Filmalap ennél a filmnél is tett javaslatokat, mint az összes többinél, de a rendezőnek szabad keze volt abban, hogy mit fogad meg ezek közül, és mit nem.
MN: A rendszerváltás utáni évtizedek legsikeresebb magyar filmjei közül többet is te írtál. Szerinted mekkora az a nézőszám, amit a Veszettek reálisan elérhet, illetve mi az, amivel te már boldog lennél?
DR: Ezt nagyon nehéz megmondani. Van bennem egy szkepticizmus azzal kapcsolatban, hogy mennyire könnyű ma tömegeket bevonzani egy magyar filmre, ami nem vígjáték, de például az, hogy a Saul fiát több mint 80 ezren megnézték, mégis jelzi, hogy nem lehetetlen. Nekem nem volt még olyan filmem, ami százezer alatti nézőszámot ért el, úgyhogy mondjuk azt, hogy ennél is ez lenne a minimum. De tudomásul veszem, ha mégsem így alakul.
| Veszettek Goda Krisztina korábbi filmjeinél annyira lefoglalt mindenkit, hogy ezekben nem úgy pasiznak, futnak vagy fenyegetőznek, mint egy Szomszédok-epizódban, hanem egészen hasonló módon ahhoz, ahogy ezt a hollywoodi mozikban megszoktuk, hogy magukat a filmeket már nem is igen látta senki, inkább csak a közeget, amelyből kiemelkedtek. Tekintsünk hát most el annak a részletezésétől, hogy a Veszettek mennyire filmszerű film (eléggé az), és beszéljünk arról, ami ez után következne! Pláne, hogy maga a rendező is továbblépni szándékozott ezúttal, amelynek nem csupán a témaválasztás a jele, hanem az is, hogy a rutinos sztárszínészek helyett Goda ezúttal friss arcokra bízta a munka oroszlánrészét. Be is jött neki: az ütemesen radikalizálódó srácokat egytől egyig hiteles fiatal színészek galvanizálják életre, és még közülük is kiemelkedik ifj. Vidnyánszky Attila, az új magyar film egyik legnagyobb találata. Velük pont úgy tud elkezdődni a Veszettek, ahogy egy ilyen mozinak kezdődnie kell. A bajok a folytatásban jönnek elő. Goda Krisztina és Divinyi Réka ugyanis két olyan beszédmódot próbál meg összecsúsztatni itt, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Eleven, színes-szagos lakótelepeken lebegnek a figurák, akiknek nincs ízlése, szlengje, háttere, és akik csak az ellenségre használnak kódolt beszédet egy nem allegorikus világban, amelyből mégis hiányoznak az ismert ideológiák és a megkötött történelem. A hangütés zavarai mindenütt látszanak: Fenyő Iván magánhadsereget szervező figuráját például az elrajzoltság felé lökdösi a rendező, a többieket viszont határozottan megóvja ettől. Jóindulatú olvasatban a film csupán sikertelen próbálkozás egy probléma lecsupaszítására, amelyben annyi repedés keletkezik, hogy elfolynak belőle a testnedvek, és feszültség nélküli, papírízű és -súlyú, steril gyakorlat marad. Kevésbé jóindulatúan a Veszettek maga a mozgóképes mellébeszélés.
A Hungaricom bemutatója |
