Korunk nagy francia filmsztárja, Vincent Cassel azt találta mondani pár éve a Narancsnak, hogy kedves édesapja, a szintén színész Jean-Pierre Cassel soha nem értette a filmjeit; talán csak egy olyan van, A számat figyeld!, amire a papa is elismerően bólintott volna. „Ez végre az ő szemében is egy »rendes« filmnek számított. Jacques Audiard rendezte, akinek az édesapja (Michel Audiard forgatókönyvíró-rendező – a szerk.), akárcsak az enyém, szintén a klasszikus filmes iskolához tartozott.”
Helyben vagyunk. Michel Audiard (1920–1985), a francia film nagy öregje, megannyi Belmondo-produkció forgatókönyvírója ahelyett, hogy polgári szakmát adott volna Jacques nevű gyermeke kezébe, inkább maga mellé vette forgatókönyvírói praxisába az ifjú leszármazottat. Atya és fia többek között A profi című Belmondo-örökzöldet hagyta az utókorra – és ha egy üzlet beindul: az ifjabb Audiard a papa halála után is folytatta az írást, ám ha gondolt is a rendezésre, annak első jelét csak jóval később adta.
1994-ben mutatják be A férfiak mélyrepülésbent, Jacques Audiard első rendezését a pelyhedző állú Mathieu Kassovitzcal és a borostás állú Jean-Louis Trintignant-nal a főszerepben. Jó francia szokás szerint Audiard fogott egy jobbára ismeretlen amerikai ponyvaregényt, és ebből csinálta meg a maga majdnem „rendes” filmjét. Már a hatodik percben lövés dördül, de Audiard-t a legkevésbé a puskapor izgatja, sokkal inkább levitézlett férfihőseinek már a címben is megelőlegezett mélyrepülése. Az idősebb Audiard alighanem jólesően nyugtázta volna, hogy a gyerek egyszer csak berobbant a filmvilágba, noha egy negyvenes éveiben járó, évtizedek óta forgatókönyveket kalapáló filmes esetében a berobbanás talán túlzó kifejezés. Az együttműködés mindenesetre olyan gyümölcsözőnek bizonyult, hogy Trintignant, Kassovitz és Audiard gyorsan összeállt még egy film erejéig (Csinálj magadból hőst) – de az igazán „rendes” filmet csak ezután sikerült összehozni.
Ha nem tudnánk, hogy A számat figyeld! (2001) sztorija egyenesen Audiard fejéből pattant ki, könnyen azt hihetnénk, hogy már megint egy amerikai ponyvát franciásított el valaki. A hallókészülékét rejtegető titkárnő és a rovott múltját rejtegető nehézfiú ponyvába illő figurák, olyannyira, hogy már a puszta feltételezés is, miszerint ezeknek közük lehet egymáshoz, bárki másnál kikezdené a történet hitelét. De nem Audiard-nál, aki ha néha túl sok szálat is mozgat, olyan természetességgel teremt érdekközösséget Carla és Paul között, hogy azt öröm nézni. A film a felek közti hatalmi-vonzalmi játszmázással indul, hogy aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, véres bűntörténetbe torkolljon. Vincent Cassel és Emmanuelle Devos párosát az egekig dicsérte a kritika, de ha a nagy belga színészt, a főgengsztert alakító Olivier Gourmet-t nem említenénk, azzal közös európai értékeinken esne csorba.
Audiard a csúcsra ért, még Amerika is tudomást szerzett a létezéséről. Ha névre szóló parkolót akar Hollywoodban, ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna az átigazolásra. Audiard azonban, nagy cselesen, úgy ment Amerikába, hogy közben ki sem mozdult kedvenc párizsi kávéházából. Megszerezte az Ujjak című, nagyon amerikai film (írta-rendezte: James Toback) jogait, és Halálos szívdobbanás címmel megcsinálta a maga nagyon francia változatát. Míg Tobacknál a fiatal Harvey Keitel igyekezett összeegyeztetni alvilági kötődéseit a zongorázással a hetvenes évek New Yorkjában, addig Audiard-nál a fiatal Romain Duris vérzi össze érzékeny zongoristaujjait a kétezres évek Párizsában. Ha ragaszkodunk a tágabb kontextushoz, Audiard valójában a francia film egy régi kedves hagyományát folytatta csak, mert míg az amerikaiaknál a gitártok, Truffaut óta a francia filmben a zongora jelenti a hangszeres zene és az alvilág legbiztosabb találkozási pontját.
Vér van, zongorista szerencsére egy sincs A prófétában, Audiard 2009-es börtönfilmjében, melyben Malik El Djebena, az algériai gyökerekkel bíró, írástudatlan francia fiatalember a rács mögötti karrierlehetőségek közül az egyetlen hosszú távon is jövedelmezőt választja: a korzikai és muszlim frakciók között ingázva végül főnöki rangra emelkedik. Míg a börtönbe védtelen senkiként megy be, bentről mint rettegett alvilági tényező jön ki. Audiard-nak megint csak sikerült egy jobbára Hollywoodból exportált műfajt a saját képére formálnia, és mivel tiszta melodrámát még nem készített, következő filmjével, a Rozsda és csonttal azt is kipipálta. Id. Audiard szelleme elégedetten bólinthatott a lábait vesztett delfinidomárnő és a gyermekét egyedül nevelő utcai harcos románca láttán, akiket nemcsak a sors, de egy kanadai író is egymásnak rendelt. A Rozsda és csont az életmű „legrendesebb” filmje, és mint ilyen, az eddigi legsikeresebb is. 26 milliót (USD) fialt a pénztáraknál, így rendezője joggal gondolhatta, hogy tamil nyelvű új filmjére is talál befektetőt.
Audiard-maraton a Toldi moziban október 23–24-én
