Kétségtelen, hogy a majd’ négyórás összecsapás történelmi esemény volt, de inkább a betetőzése, mint a kiindulópontja a sportág felemelkedésének. A tenisz ugyanis a döntő egyik résztvevőjének, Björn Borgnak a felbukkanása és fantasztikus felemelkedése nyomán került a világ legnépszerűbb sportjai közé még a hetvenes évek elején; a svéd játékosnak nemcsak a teljesítményére, de a külsejére is felfigyelt a média, és a hosszú, szőke hajú, jóképű tinédzsert nem sportemberként, hanem popsztárként kezelte. Ő lett az első teniszező, aki reklámhordozóként is tökéletesen működött, bemutató meccseire pedig azok is jegyet váltottak, akik korábban azt sem tudták, mi a különbség a tenisz és a tollaslabda között. Borg annak ellenére is elsősorban a korszak popsztárja volt (és az ABBA mellett Svédország legfontosabb kulturális exportcikke), hogy közben példátlan sikersorozatot ért el sportolóként: első Grand Slam-győzelmét 1974-ben 18 évesen szerezte Roland Garroson, egy évvel később ismételni tudott, 1976-ban pedig már minden idők legfiatalabb wimbledoni győzteseként is köszönthették. 1980-ig az összes wimbledoni döntőt megnyerte, így a „történelmi meccsre” négyszeres győztesként érkezett. Noha korábban is játszott fantasztikus döntőket, ez volt az első olyan alkalom, amikor nem a régi iskola egyik képviselőjével került szembe, hanem egy nála is fiatalabb, úgyszintén popsztárként kezelt játékossal, az amerikai John McEnroe-val, aki mindenben különbözött tőle. Nem csoda, hogy a lobbanékony, bírókkal üvöltöző, ütőjét földhöz csapkodó New York-i srác és a hallgatag, hidegvérű svéd összecsapását sosem látott érdeklődés előzte meg. E wimbledoni döntő akkor is „történelmivé” vált volna, ha Borg és McEnroe csak egy átlagos meccset játszik, csakhogy nem ez történt. 1980. július 5-én 3 óra 53 percen át valóban olyan dráma zajlott a pályán, amilyet addig nem látott világ.
A dán Janus Metz Pedersen egy percig sem gondolhatta komolyan, hogy ezt a drámát meg lehet filmesíteni, inkább arra megy rá, hogy a „látszat csal”: Borg egyáltalán nem olyan jéghideg gépember (épp ellenkezőleg), és McEnroe sem akkora tahó, amilyennek a média láttatta őket akkoriban. Noha igyekszik mindkét figura képét árnyalni, a Borg/McEnroe elsősorban a svédre koncentrál, az ő (mint később kiderült, sokkal kudarcosabb) életútját, fejlődését követi nyomon. Ám mivel 37 év múltán túl sok mindent kell elmagyaráznia az eseménnyel kapcsolatban, a film üzenete legfeljebb az a soványka pszichológiai tanmese lehet, hogy korábban Borg is ugyanolyan, indulatait megfékezni képtelen dúvad volt, mint ellenfele, és ugyan sikerül ezt eltitkolnia, végeredményben boldogtalanná tette ez az elfojtás.
Hogy mindebből mégsem kizárólag egy kudarcos melodráma kerekedett, az leginkább annak köszönhető, hogy mindenféle erőltetett retrózás nélkül sikerül visszaadni a kor hangulatát, amiben nem kis része van a szereplőknek. A Borgot alakító Sverrir Gudnasont nézve nem egy svéd színészt láthatunk, hanem a svéd teniszezőt, Shia LeBeouf olyan természetességgel játssza el a 21 éves McEnroe-t, hogy egy pillanatra sem gondolnánk, hogy ő tíz évvel idősebb, Stellan Skarsgårdra – Borg edzőjeként – pedig elég volt ráadni egy drapp anorákot… És ha már a jelmezeknél tartunk, talán az sem véletlen, hogy McEnroe az egyik jelenetben Ramones-pólót visel, míg Borgon szőrmebunda feszül. Mintha a rendező nem is a két sportolót, hanem a hetvenes évek popkulturáját idézte volna meg, és eszerint Borg lenne a progresszív rock, McEnroe pedig new wave megtestesülése. Ennek megfelelően a Borg/McEnroe legemlékezetesebb pillanatai azok, amikor kamaszkorunk Bravo-poszterei kelnek életre első osztályú kiszerelésben.
Talán mondani sem kell, hogy valódi izgalmat kizárólag azoknak az újszülötteknek tartogat a film, akik nem ismerik a meccs végeredményét.
Forgalmazó: A Company Hungary Kft.
