Múmia a kávéházban – Rejtő a tévében

  • Kovács Bálint
  • 2015. szeptember 19.

Film

Ma este fél nyolctól adja a Duna Tv Madarász Isti Rejtő-adaptációját, A fekete múmia átka című tévéfilmet. Előtte olvassák el kritikánkat.

Jókedvű mulatozás az elsőtől az utolsó percig, de ennél fontosabb, hogy Madarász Isti rendező számára majdnem ugyanolyan fontos volt a jó stílusérzék demonstrálása, mint a felszabadultságé. A Rejtő Jenő A detektív, a cowboy és a légió című művéből készült, de leginkább a legnagyobb légió-, késtárolás- és oroszhússaláta-szakértő, P. Howard korának ponyvaíróiról és az ő kétes hírű kávéházukról szóló film olyan akar lenni a képernyőn, amilyen a jó ponyva papíron: szórakoztató és könnyed bűnös élvezet az adott műnem önkéntes számkivetettjeitől.

false


Madarász Isti és a forgatókönyvíró Hegedűs Bálint magabiztosan találják meg azt a formát, amely révén gördülékeny a behatolás a sivatagoktól, szemérmetlen gyilkosságoktól és még elvetemültebb hatásvadászattól övezett területre: a kávéház tablóul szolgál egyrészt a megjelent írók agyszüleményeiben való lubickoláshoz – az adott stílust remek képi ötletekkel és jó humorral idéző kamufilmekkel –, másrészt néhány sorstörténet gyorsított lefolyású lebonyolításához. Mert valójában a film dramaturgiája az, ami igazán bravúros, már ha bravúrnak nevezzük, hogy a film roppant sokat akar fogni, és végül nem is markol keveset. A ponyvatörténeti gyorstalpalót már kipipáltuk, de van még jól sikerült, békebeli kávéházi atomszféra-teremtés (jelmezzel, díszlettel, de azért elsősorban mégiscsak Haumann Péterrel), van szerelmi dráma, sőt háromszög, van egzisztenciáliskrízis-megoldás (a tárgy egy gyorsírási fogadás), van szerelmi filozofálás, és végül, de elsősorban akad még egy életközepi és szimultán írói válság felismerése és leküzdése is. És a szálak úgy olvadnak össze, a karakterek és a dialógusok olyan találóan vannak megírva, hogy mi sem tűnik természetesebbnek, mint hogy mindez tényleg kielégítően belefér egy órába.

Csak hát hiába tartja minden rosszlelkű pedagógus, hogy a jókedv nem baj, azért A fekete múmiára mégiscsak rányomja bélyegét a vidámság: a rengeteg – úgy vizuális, mint ötletbeli – jópofaság már hatvan perc alatt is eléri az elviselhetőség és a rettentő fárasztóság határvidékét. Márpedig ott nagyon csúszós a talaj.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.