Múmia a kávéházban – Rejtő a tévében

  • Kovács Bálint
  • 2015. szeptember 19.

Film

Ma este fél nyolctól adja a Duna Tv Madarász Isti Rejtő-adaptációját, A fekete múmia átka című tévéfilmet. Előtte olvassák el kritikánkat.

Jókedvű mulatozás az elsőtől az utolsó percig, de ennél fontosabb, hogy Madarász Isti rendező számára majdnem ugyanolyan fontos volt a jó stílusérzék demonstrálása, mint a felszabadultságé. A Rejtő Jenő A detektív, a cowboy és a légió című művéből készült, de leginkább a legnagyobb légió-, késtárolás- és oroszhússaláta-szakértő, P. Howard korának ponyvaíróiról és az ő kétes hírű kávéházukról szóló film olyan akar lenni a képernyőn, amilyen a jó ponyva papíron: szórakoztató és könnyed bűnös élvezet az adott műnem önkéntes számkivetettjeitől.

false


Madarász Isti és a forgatókönyvíró Hegedűs Bálint magabiztosan találják meg azt a formát, amely révén gördülékeny a behatolás a sivatagoktól, szemérmetlen gyilkosságoktól és még elvetemültebb hatásvadászattól övezett területre: a kávéház tablóul szolgál egyrészt a megjelent írók agyszüleményeiben való lubickoláshoz – az adott stílust remek képi ötletekkel és jó humorral idéző kamufilmekkel –, másrészt néhány sorstörténet gyorsított lefolyású lebonyolításához. Mert valójában a film dramaturgiája az, ami igazán bravúros, már ha bravúrnak nevezzük, hogy a film roppant sokat akar fogni, és végül nem is markol keveset. A ponyvatörténeti gyorstalpalót már kipipáltuk, de van még jól sikerült, békebeli kávéházi atomszféra-teremtés (jelmezzel, díszlettel, de azért elsősorban mégiscsak Haumann Péterrel), van szerelmi dráma, sőt háromszög, van egzisztenciáliskrízis-megoldás (a tárgy egy gyorsírási fogadás), van szerelmi filozofálás, és végül, de elsősorban akad még egy életközepi és szimultán írói válság felismerése és leküzdése is. És a szálak úgy olvadnak össze, a karakterek és a dialógusok olyan találóan vannak megírva, hogy mi sem tűnik természetesebbnek, mint hogy mindez tényleg kielégítően belefér egy órába.

Csak hát hiába tartja minden rosszlelkű pedagógus, hogy a jókedv nem baj, azért A fekete múmiára mégiscsak rányomja bélyegét a vidámság: a rengeteg – úgy vizuális, mint ötletbeli – jópofaság már hatvan perc alatt is eléri az elviselhetőség és a rettentő fárasztóság határvidékét. Márpedig ott nagyon csúszós a talaj.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.