A szaksajtó döntő része azt is biztosra veszi, hogy Darren Aronofsky A pankrátor című filmjével elevickél az Oscar-jelölésig (egyesek a győzelmére is fogadnak). Szó, ami szó, a filmet mintha csak róla írták volna: lepukkant önmagát adja benne. Meghökkentő őszinteséggel. A Sin City és A por szebb napokat látott, 55 (egyéb források szerint 52 vagy 58) éves sztárjával Londonban beszélgettünk.
Magyar Narancs: Huszonöt kilót szedett fel a szerepért. Anélkül, hogy lebecsülnénk a munkáját: a szerep felét azért a frizura adja. Az a hosszú szőke séró!
Mickey Rourke: Ez a fickó a 80-as évekből maradt itt. Nem úgy néz ki, mint egy mai birkózó. Halvány fogalmam sem volt erről a sportról. Három hónapig képeztem magamat e tárgyban, hisz a birkózás és a bokszolás között ég és föld a különbség. A birkózás szórakoztatás. És éreztetni kell: ez a fickó soha nem lesz olyan nagy sztár, mint amilyen a 80-as években volt.
MN: Nehéz volt?
MR: Nem. Az a nehéz, hogy kimondjam: "túl öreg vagyok már ehhez", ez nem az én mentalitásom. Kilépni, otthagyni, ezek a szavak sosem szerepeltek a szótáramban. Tizenéves koromban bokszoltam. Gyűlöltem magamat, amiért abbahagytam, pedig igazi harcos típus vagyok. De amikor jöttek az agyrázkódások, három-négy alkalommal, amiből kettőnél elvesztettem az eszméletem, le kellett állnom. Az orvosok egy évre eltiltottak a bunyótól. Nagyon jó bokszoló voltam. Tizenkilenc éves voltam, ekkortájt fordultam a színészet felé. Rettenetesen szégyelltem, hogy nem mentem vissza. Féltem, hogy nem leszek olyan jó, mint amilyen voltam. Gyűlöltem magam érte. Ma már képes vagyok bevallani, hogy nem vagyok oda az akciófilmekért, és nem fanyalodom rá, hogy veszélyes jeleneteket forgassak. Túl sok törött-forrott csont van a testemben hozzá. Bizonyos dolgok megmaradtak bennem a bokszolásból: megakad a szemem például egy-egy szép orron. És arra gondolok, néhány éve milyen jól szétvertem volna a ringben. Sokkal többre tartom a bokszolókat, mint a színészeket. Mert a hatodik érzékükkel dolgoznak. Én is, és ez előnyhöz juttatott a színészkollégáim között.
MN: Harmincöt évesen tett egy kísérletet a visszatérésre. Mintha csak önről szólna ez a film.
MR: A filmbéli Randy tényleg idős a birkózáshoz. Az a fiataloknak való. Büszke férfi. Számára ez olyan kudarc, mintha nem állna többé fel neki. Állandó szégyenben él. Tudjuk, soha nem kap második esélyt. Nekem, mint színésznek most megadatott. Neki nem. Erről szól a film, tényleg nagyon közel van ahhoz, amin magam is keresztülmentem. Féltem nagyon tőle. Túlságosan személyes darab. Egyszer csak azt látom, hogy a nagyon is privát dolgaimat tálalják ki a vászonra.
MN: Szakmai és emberi mélyrepülésében volt olyan pont, amikor már nem tudott miből erőt meríteni?
MR: Évekre felhagytam a színészettel, tulajdonképpen túl sokáig is. Azt hittem, amikor visszatérek, szívesen szerződtet mindenki. Ehelyett azt kaptam a pofámba: "Na, ezt felejtsd el, pajtás!" A reputációm sokáig teljesen taccson volt. Alaposan elszúrtam a karrierem. S amikor elvesztesz egy dolgot, bedől vele a többi is. Mindenem elúszott: a feleségem, a házam, a karrierem. És ugye, túl sok minden függ a sikertől. Hírnév, pénz meg az emberek, akikkel körülveszed magad. Arra leszel figyelmes, hogy már nem akarnak veled lenni, mert lúzer vagy. Egy "has been". Nincs ennél rosszabb. Inkább dögölnék meg tízszer, mint hogy "has been" legyek! Nem viccelek. Hat évig azt sem tudtam, vajon kapok-e egyáltalán második esélyt! Légvárak közt éltem. Illetve még álmaim sem maradtak. Semmit sem csináltam, és semmim sem volt. Anyagilag teljesen le voltam égve. Most már nincs slepp körülöttem. Nagy árat fizettem azért, hogy színes társaságban voltam színes egyéniség.
MN: Mi volt a fordulópont?
MR: Egy-két évig még ügynököm sem volt. Aztán egy hölgy, aki a szomszédban lakott, egy nap megszólított. "Ismerek egy pacákot, aki szívesen képviselné magát. De először talán találkozni kellene vele." Találkoztunk. David Unger volt az, az ICM-től. Felvázolta a helyzetet. "Mindenki fél tőled." Végül megkérdezte, mit akarok elérni? Mélyen a szemébe néztem, és megmondtam.
MN: Mégis, mi volt az?
MR: Nem árulhatom el. Nem nyomdaképes.
MN: Amikor otthagyta a színészetet, nem érzett hasonló szégyent, mint amikor a boksznak fordított hátat?
MR: Nem, mert mint mondtam, minden összeomlott. A baj csőstül jött. A lelkemet is elvesztettem. Ott találtam magam az élelmiszerboltban, ahogy tolom a bevásárlókocsit, hogy legyen valamim vacsorára. A melegnegyedben jártam az éjjel-nappaliba, hogy senki se ismerjen fel. Csak a pszichiáterre tudtam költeni. Arra ment a pénzem.
MN: A pankrátor kis költségvetésű film. Mégis Bruce Springsteen írt hozzá nótát.
MR: Mert írtam neki egy levelet. Elmagyaráztam, mi a film lényege, és ki ez a figura. Elolvasta a forgatókönyvet. Nem látta a filmet. Akkor még én sem. De húsz éve ismerjük egymást. Azt válaszolta: "Ha lesz rá időm, írok neked valami kis dalocskát." Na már most tudjuk, nála nincsen "kis dalocska". Megírta ezt a gyönyörű dalt. Amikor Darren megkérdezte, miért komponált nekünk, hiszen alig kapott valami lóvét érte, azt felelte: "Segíteni akartam, hogy Mickey visszakerüljön oda, ahol a helye." Ennek hallatán ki kellett mennem a másik szobába sírni. (A jó Bruce is megkapta a maga Golden Globe-ját - a szerk.)
MN: Ezt a filmet tekinti a visszatérésnek, és nem a Sin Cityt?
MR: Visszatérés... Nem szeretem ezt a szót. Túl könnyű kifejezés. Az emberek úgy használják, hogy nem tudják, valójában mi is van mögötte. Ha visszatérés, akkor már értsük úgy, mint aki hazajön a háborúból. Aha, visszatért, csak éppen lábak nélkül. Visszatért, csak a csaját férjezetten találta. Visszatért, de egyenesen a kórházból, ahol meghalt a testvére. Visszatérés!? Ember, én tizenöt évig nem kaptam tisztességes melót!
MN: Visszanézve van, amit másképp csinálna?
MR: Megbántam dolgokat. Sajnálom, hogy nem tudtam kontrollálni a szégyenérzetem. Mert a szégyen dühbe fordul. És én tomboltam. Sok szarságot csináltam egy csomó emberrel, csak mert nem tudtam egyenesbe hozni a dolgokat magamban. Ahogyan kiválasztottam a filmjeimet, az eleve az önrombolás egy fajtája volt. (Egyik nagy mellélövése: nem vállalta a Ponyvaregényben azt a szerepet, amit végül Bruce Willis kapott. - K. L.)
MN: Sorozatosan perelte a hollywoodi producereket (többek közt sikamlós fotók megszellőztetéséért), az interjúiban rendszeresített csípős beszólásokról nem is beszélve. Kisétált a Luck of the Draw forgatásáról, amikor a producerek megtagadták, hogy a csihuahua kutyusa is benne legyen a filmben.
MR: Hat csihuahua kutyám van. Az egyikük különös kedvencem. Tizenhat éves. Forgatás közben is csak addig engedem ki a kezemből, amíg berreg a kamera. Életem minden másodpercét vele akarom tölteni. Amikor az apja meghalt, teljesen kiakadtam. Kénytelen voltam mindennap a paphoz járni, hogy józan maradjak. A stúdióvezetőkkel való megbeszélésekre is a kutyámmal a karomon jelenek meg. Olyanok nekem a kutyáim, mint a meg nem született gyermekeim.
MN: Hogyan győzte meg Hollywoodot arról, hogy újra be- és kiszámítható?
MR: Nem szégyellem kimondani: a terápia sokat segített. Az önrombolás azért hatalmasodott el rajtam, mert nem tudtam csillapítani a fájdalmat magamban. Elég hamar begőzöltem, már a színészi pályafutásom elején. Soha nem szerettem autokrata rendezőkkel dolgozni. Ki nem állhatom a fajtájukat. Mindenkinek jól megmondtam a frankót, sok baromságot is, elküldtem őket a búsba, mert mérges voltam rájuk, magamra, és a melóra magára. Rájöttem, hogy a színészet közel sem olyan művészi hivatás, mint amilyennek gondoltam. Naiv voltam. Nem számítottam rá, hogy itt vérre mennek a dolgok, és mindenki a másik torkának támad. Ezt nem tudtam kezelni. Elszállt a fejem. Könnyebb dühösnek lenni, mint átérezni a fájdalmat.
