Nehéz helyzetből indult Enyedi Ildikó osztálya: többnyire 3-4 évenként indítanak filmrendezőképzést a Színművészeti Egyetemen, ők valahogy mégis közvetlenül egy másik rendezőosztály (Grunwalsky Ferencé) után nyertek felvételt, és első évtől kezdve azon stresszeltek, hogy nem fognak tudni érvényesülni. Végül mégsem az eggyel felettük járó évfolyam, hanem a magyar filmművészet lefejezése tett be nekik: a nyolc rendező pont akkor végzett és kezdett volna vizsgafilmet gyártani, amikor kinyírták az MMKA-t, meghatározatlan időre befagyasztva a diplomamunkák – és nem mellékesen az összes hazai filmes projekt – készítését. „Mindenki pánikban volt, a tanáraink ugyanúgy nem tudták, mire számíthatnak a saját filmterveik kapcsán, mint mi – mondja a szkeccsfilm ötletgazdája, Reisz Gábor –, jöttek a tiltakozások, petíciók. Azt gondoltam, nekünk másképp kéne reagálni erre a helyzetre, és amíg fel tudjuk használni az egyetemistaléttel járó kapcsolati hálót, addig készítsünk valamit közösen.” Mindannyian hangsúlyozzák, hogy a szkeccsfilm egy igen szerencsétlen műfaj, de más módot nem találtak arra, hogy együtt mutathassák meg magukat. Abban is teljes az egyetértés, hogy senkinek sem a Budapest-epizódja lesz élete fő műve, és remélhetőleg a nézők nem fognak a „könnyű kézzel” készített, lényegében no-budget kisfilmekből messzemenő következtetéseket levonni. (Lényegesen jobban sikerült kisfilmjeikből párat megtalálhatunk itt.)
„A nagy csatározás közben nem nagyon figyeltek oda arra, hogy van egy végzős rendezőosztály, mi viszont nem akartunk eltűnni a süllyesztőben – emlékszik vissza Szimler Bálint, aki Itt vagyok című kisfilmjével és a hazai zenekarokat bemutató Kodály Methoddal már szerzett némi nevet magának –, nem állítottak minket pályára, inkább csak kiúsztattak a Dunára azzal, hogy tessék, boldoguljatok.” A rendező most igen egyszerű filmet készített: egy kameraállásból mutatja, ahogy egy fiú földrajzból felel. Kérdésünkre, vajon nem merült-e fel benne, hogy egy hangyányit látványosabb filmmel szórakoztassa a nagyérdeműt, Szimler elmondta, hogy szándékosan a lehető legegyszerűbb filmet készítette: szerinte azzal lehet a leginkább elszúrni egy szkeccsfilmepizódot, ha rendezője megpróbál mindent belepakolni.
Fotó: Rév Marcell
A javarészt kisebb-nagyobb filmes munkákból (forgatókönyvírás, fotózás, vágás) élő fiatal filmesek (képünkön: Ferenczik Áron, Kárpáti György Mór, Szeiler Péter, Bálint Dániel, Szimler Bálint, Kapronczai Erika, Reisz Gábor) optimistán állnak az új rendszerhez: van nagyjátékfilmtervük, amivel előbb-utóbb pályázni fognak a Filmalaphoz, és úgy néz ki, mindannyian elkezdik forgatni a vizsgafilmjüket még az idén, amire nemrég kapták meg a támogatást szintén a Filmalaptól. Kérdésünkre, hogy miként tervezik visszacsábítani a nézőket a magyar filmekre, eltérő válaszokat kaptunk: Reisz Gábor szerint az utóbbi tíz-tizenöt évben készült magyar filmek legnagyobb hibája az, hogy nem a mindennapok valóságát mutatják be, minek okán a néző nem tud azonosulni a szereplőkkel. „Én megértem azt az embert, aki azt mondja, hogy az utóbbi tizenöt évben nem nézett magyar filmet – mondja Ferenczik Áron, a szkeccsfilm legmókásabb (pontosabban humorral egyedül felvértezett) epizódjának rendezője. – Nem igazán látok magam körül olyanokat, akik be tudják majd csalogatni a nézőket a moziba: a már befutott rendezők és magunk közt sem. De azért persze próbálkozunk, hátha.” Kapronczai Erika, a csapat egyetlen női tagja szerint nagyon kevés olyan film készült az utóbbi években, amely segít feldolgozni múltunk és jelenünk közös problémáit, ráadásul sok alkotó nem feltétlenül arról mesél, amit igazán jól ismer, így meg a néző sem talál magára ezekben az alkotójuk számára is idegen történetekben. A lány szerint a Nekem Budapestnek gesztusértéke van: nem rendes filmként, hanem úgy érdemes nézni, hogy egy csapat fiatal most indult el a pályán.
Tekintsünk el attól, hogy a mozijegyet ugyanúgy pénzért adják a gesztusfilmeknél, mint a gesztusmenteseknél, és feltételezzük, hogy mindenki, aki elmegy megnézni a Budapestet, a magyar filmművészet (de minimum valamelyik alkotó) elkötelezett barátja. Több kifejezetten rémes kisfilmet fog látni olyan rendezőktől, akikről – hacsak nem jár vizsgafilmeket nézni az SZFE-re – most szerezte élete első benyomását. Kérdés, hogy feltétlenül hasznos-e az egy pályakezdő alkotónak, ha kifejezetten gyenge, unalmas és/vagy irritáló filmmel mutatja meg magát a nagyvilágnak. A megkérdezett rendezők egyetértettek velünk abban, hogy vannak filmek, amiket nem lett volna szabad bent hagyni a válogatásban: van, aki szerint egyet, más szerint hármat-négyet kellett volna kivenni a nyolcból. Ennek fényében igen furcsa, hogy az értük valamilyen szinten mégiscsak felelős tanáraiknak nem tűnt fel, hogy bizonyos alkotások sokkal többet ártanak, mint használnak készítőjüknek. „Ha valakit öt évig a tyúkóladban nevelsz, annak nem tudod azt mondani, hogy figyelj, ez szar – vélekedik Ferenczik Áron –, mindenkinek magának kéne erre rájönni. Csakhogy ezek a filmesek mindig olyan nagy barátságban vannak önmagukkal, hogy nem feltétlenül ismerik fel, hogy nem kéne mutogatniuk, amit csináltak.”
A rendezőktől megtudtuk, hogy osztályfőnökük végig segített nekik, adott tanácsot az egyes filmekhez éppúgy, mint az egész projekthez. „Ildikó egyéniségeket néz; nem olyan szemmel nézi a munkánkat, mint egy producer, hogy mi a jó meg mi a nem jó, hanem azt nézi, hogy az ember egy végtelen hosszú idővonalon most épp hol van” – mondja Reisz Gábor. Erről a hozzáállásról tanúskodik Enyedi Ildikó „elfogult ajánlója” is, amely inkább tűnik magyarázkodásnak, mint kedvcsinálónak. Persze a Nekem Budapest hivatalosan nem egyetemi projekt, így ha a tanárok és az osztálytársak nem is, a producer még szólhatott volna, hogy néhány filmmel komoly gondok vannak. „Ha tisztán produceri döntés lett volna, nem lenne ennyi film – tudtuk meg Berkes Júliától, az egyik producertől. – Demokratikusan döntöttük el egy szavazáson, ahol minden rendező és producer jelen volt, hogy mi legyen: egy film így ki is esett.” Hozzáteszi: a Budapest azért készült, hogy bemutassa ezt az osztályt: ha kivesznek három-négy filmet, megváltozik az egész koncepció. „Ha valaki azt mondta volna, hogy ne tegyük be az ő filmjét, akkor nyilván tiszteletben tartjuk, de nem volt ilyen kérés.” Kár: a gyengébb epizódok rendezői, elfogadható, illetve kifejezetten jó kisfilmet készítő társaik és nem utolsósorban a néző is jobban járt volna, ha valakinek eszébe jut (ön)kritikát gyakorolni.
A Nekem Budapest kritikája a Magyar Narancs március 7-i lapszámában olvasható; kapcsolódó beszélgetős est ajánlója itt.
