Ha kellett, pisztolyával a levegőbe lőtt, hogy színészei arcán valódi rémületet lásson. A Dyer atyát megformáló jezsuita papot lendületből pofon vágta, a trükkmesternek pedig meghagyta, hogy Ellen Burstynt tiszta erőből rángassa keresztül a szobán, hogy tényleg fájjon az esés a nagynevű művésznőnek. Nem ő volt persze az első vagy az utolsó rendező, aki állatként viselkedett egy forgatáson, mindazonáltal Az ördögűző készítésének gyötrelmes heteiről szóló anekdotákkal Friedkin egész művészete körberajzolható: filmjei a sötét, a kegyetlen és a gátlástalan jelzőket hurkolják szorosan magukhoz.
McConaughey, Friedkin
William Friedkin a 70-es években, pályája felívelésekor az amerikai filmkészítést néhány évre radikálisan átformáló új-hollywoodi fenegyerekek elit ligájában versenyzett, ám korántsem mindegy, hogy melyik csapatban is. Az új-hollywoodi rendezők egy részét (legfőképp Coppolát) állandóan nyomasztotta, hogy sikermozijaik eltántorítják őket attól, hogy a modernista európai alkotásokkal nem sokkal korábban éretté formált filmművészet szent ügyét szolgálhassák. Első lépései idején Billy Friedkint is megkísértette a művészetakarás rossz szelleme, aztán viszont (állítólag az idős Howard Hawksszal lefolytatott, kijózanító eszmecsere hatására) egy életre észhez tért. 1971-től kezdve már tényleg nem érdekelte semmi más, csak a szórakoztatás, a hatásprovokálás, és az, hogy eljusson valahogy az éjszaka szívéig. Az amerikai filmcsinálás varázstrükkjeit nagyon gyorsan megtanulta, majd virtuózan alkalmazta is, hogy filmjei ne csupán élvezetesek, hanem egyenesen lehengerlőek lehessenek - akárcsak Spielberg művei, akit ebben az összevetésben nyugodtan tekinthetünk azonos mag körül keringő, csak épp pozitív töltésű részecskének.
Friedkin attitűdje olykor még akkor is izgalmassá bűvölte egy-egy filmjét, amikor összességében kudarcot vallott. Vegyük például az 1980-as Portyánt! Mintha erre találták volna fel a fordulatot, hogy ilyen filmek ma már nem készülnek. Egyfelől persze szerencsére, hiszen a rendező az AIDS-korszak előtti nagyvárosi meleg szado-mazo szubkultúrából önkényesen kiragadott részleteket - teljesen gátlástalanul - kizárólag a nézők ütemes fejbe kólintgatása végett rángatta a képbe. Másfelől viszont ez egy mainstream zsarumozi Al Pacinóval, a korszak szupersztárjával, mégis annyira dekadens, hogy súlyos hibáival, szedett-vedett forgatókönyvével együtt is érdekfeszítőbb, mint a jelenlegi hollywoodi kínálat tetemesebb része.
| ||
Friedkin persze nemcsak lebilincselő, de rossz filmeket készített, hanem igazi mesterműveket is. Az ördögűzőről mindent elmond, hogy negyven évvel a bemutatója után még mindig hivatkozási alap a horrorfilmek rajongói (és készítői) körében, és a Francia kapcsolat is szépen tartja pozícióját az illúziótlan bűnügyi filmek top 10-es listáján. E két korai sikerfilmje világosan rámutatott arra, hogy bár Friedkintől sok minden várható, az emberi létezés gazdag és érett ábrázolása nem tartozik ezek közé. Hagyományos viszonyokról, párkapcsolatokról, egyáltalán, a női nemről például az égvilágon semmit nem tud, egyvalamihez viszont nagyon ért: a halálra szántan, magukat a végletekig űzve küzdő férfiak furcsa szagú lelkéhez. Ilyen alakok népesítik be A félelem árát is, mely a friedkini arrogancia leglenyűgözőbb terméke. Ma már persze semmi sem szent, de a 70-es években csak neki lehetett pofája ahhoz, hogy a francia zseni, Henri-Georges Clouzot dinamitszállítós mesterdarabjából, A félelem béréből hollywoodi remake-et készítsen, amivel ráadásul lefutotta az eredetit. Van benne például egy rész, amikor az életveszélyes szállítmánnyal megrakott teherautó málladozó hídhoz ér, s ott a Clouzot-film hagyományosabb izgalmait zabolátlan akciószimfóniára cserélve Friedkin esős-saras képorgiát komponál a Tangerine Dream vészjósló zenéjére: remekművet a remekműben. De ugyanennyire feledhetetlen az embertelen kaszkadőrmunkával létrehozott autós üldözés az Élni és meghalni Los Angelesben közepén, amikor William Petersen mint romlott ügynök a délutáni csúcsban beletapos a gázba a forgalommal szemben, és aminél csak egy jobb amerikai verdazúzás van, az, amikor Gene Hackman (mint romlott rendőr) végigszakít Pontiackjével New Yorkon egy magasvasutat üldözve a Francia kapcsolatban.
Gyilkos Joe
Az Élni és meghalni... igen jó thriller, aminek nagyon csúnya vége van, s így (1985-ben) méltó módon zárta le a legjelentősebb szakaszt a rendező pályáján. Akár a nagy sikerek elmaradozása, akár a szimpla kiégés volt az oka, tény, hogy ezután két olyan évtized következett, amelyben kizárólag megfelelni próbált az aktuális trendeknek. Készített az Elemi ösztönt utánzó erotikus thrillert (Jade) éppúgy, mint embervadászós mozit Tommy Lee Jonesszal (Veszett vad); noha egyik filmje sem nézhetetlen ebből a korszakból, nem állítható, hogy bármelyikkel is kilépett volna a futottak még bánatos kategóriájából. A 2006-os Bugban viszont végre újra a saját hangján szólt, s ezzel a klausztrofób droghorrorral már csupán annyi volt a baj, hogy az egyik főszerepet a mindig mindent túlmodoroskodó Michael Shannonra osztotta.
Legfrissebb művéről, a Gyilkos Joe-ról viszont csakis jókat mondhatunk, hiszen mindig nagy öröm, ha ilyen végletesen perverz film kerül a mozikba. Amorális figurák tevékenykednek benne Texas mélységes mélyén, ahol mindig tűz a kénsárga nap, a humor viszont fekete, mint a varjak szárnya. Az egyik szerencsétlen kitalálja, hogy megöleti az anyját az életbiztosítási összeg bezsebelése végett, s a feladatra pont a Matthew McConaughey délceg alakjában közlekedő minisátánt, "Gyilkos" Joe Coopert sikerül kiválasztani. Az ő vezetésével aztán mindenki egyenesen a pokolba masírozik, de még a célállomás előtt - számos hasonlóan szép pillanatot követően - egészen újszerű viszony létesül egy sült csirkecomb és Gina Gershon hírhedett ajkai között egy olyan vad jelenetben, ami a fiatal Tarantino filmjeinek is díszére vált volna. Egyáltalán: William Friedkin a 80-hoz közel nagyjából úgy készített filmet, mintha a Sundance fesztivál leigázására készülő siheder volna. A Gyilkos Joe lényege nem más, mint hogy fájjon, s a vállalkozás sikeréhez (McConaughey diabolikus alakításán túl) sokat hozzátesz az, ahogyan Friedkin a reménytelen eseteknek láttatott emberi lények pokoljárásán röhögni képes: szilajul, gonoszan, a csődöt szeretettel keblükre ölelő alakok velőtrázó hangján, sem magát, sem a létezést többé nem komolyan véve.
A Gyilkos Joe-t a Parlux Entertainment forgalmazza
