Van az az alkotói szerencse, amivel érdektelen dokumentumfilmet csinálni szinte lehetetlen. Elrontani persze bármit lehet, a palesztin menekültek sorsa ráadásul olyan téma, ahol nehéz kikerülni a közhelyeket, az érzelgősséget vagy épp a pártosságot. Mahdi Fleifelnek ez mind sikerül, de ha kétbalkezes rendező lenne, akkor is csak álmélkodhatnánk azon, milyen szemérmetlen ötletességgel segítik a véletlenek, évtizedes mániák és hirtelen döntések.
| ||
Már az is utolérhetetlen előny, hogy a libanoni palesztin menekülttábor, Ain al-Hilweh történetét bemutató film készítője a táborban nőtt fel, ott élnek a rokonai, így minden történetet ismer, és bárki magától értetődő természetességgel beszél bele a kamerájába. Ráadásul egyedülálló archív felvételekkel is dolgozhatott, mivel apja a nyolcvanas évektől levideózott akármit, ami mozgott. És ott van az okos és érzékeny Abu Iyad, a rendező legjobb barátja, aki a többéves forgatás közben kilép a Palesztinai Felszabadítási Szervezet katonái közül, majd elindul a táboron kívüli világ és az előre látható, tragikus végkifejlet felé. Mint egy tanmese a palesztin menekültek örök várakozásáról, a visszatérés és a kitörés reménytelenségéről - az apróságokra figyelő kézikamera és a vidám, élettel teli narráció mindent átható személyessége azonban megment a didaxistól. Néha bele is veszünk a részletekbe és a kisiklott életű emberek mindennapjaiba, de éppen ezek: az állandó ismétlések, a kis örömök iránti figyelem vezet oda, hogy a filmnek lesz szava a menekülttáborok boldogságára is.
A filmet a Cirko-Gejzírben vetítik 10-én, vasárnap délután 16.30-tól.
