Film – Verzió 2013

Nem a mi világunk

  • - urfi -
  • 2013. november 10.

Film

Van az az alkotói szerencse, amivel érdektelen dokumentumfilmet csinálni szinte lehetetlen. Elrontani persze bármit lehet, a palesztin menekültek sorsa ráadásul olyan téma, ahol nehéz kikerülni a közhelyeket, az érzelgősséget vagy épp a pártosságot. Mahdi Fleifelnek ez mind sikerül, de ha kétbalkezes rendező lenne, akkor is csak álmélkodhatnánk azon, milyen szemérmetlen ötletességgel segítik a véletlenek, évtizedes mániák és hirtelen döntések.

false


Már az is utolérhetetlen előny, hogy a libanoni palesztin menekülttábor, Ain al-Hilweh történetét bemutató film készítője a táborban nőtt fel, ott élnek a rokonai, így minden történetet ismer, és bárki magától értetődő természetességgel beszél bele a kamerájába. Ráadásul egyedülálló archív felvételekkel is dolgozhatott, mivel apja a nyolcvanas évektől levideózott akármit, ami mozgott. És ott van az okos és érzékeny Abu Iyad, a rendező legjobb barátja, aki a többéves forgatás közben kilép a Palesztinai Felszabadítási Szervezet katonái közül, majd elindul a táboron kívüli világ és az előre látható, tragikus végkifejlet felé. Mint egy tanmese a palesztin menekültek örök várakozásáról, a visszatérés és a kitörés reménytelenségéről - az apróságokra figyelő kézikamera és a vidám, élettel teli narráció mindent átható személyessége azonban megment a didaxistól. Néha bele is veszünk a részletekbe és a kisiklott életű emberek mindennapjaiba, de éppen ezek: az állandó ismétlések, a kis örömök iránti figyelem vezet oda, hogy a filmnek lesz szava a menekülttáborok boldogságára is.

A filmet a Cirko-Gejzírben vetítik 10-én, vasárnap délután 16.30-tól.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.