Magyar Narancs: A telefonban említetted, hogy két küszöbönálló projektben is benne vagy.
Fenyő Iván: Filmszerepekről van szó nagy nemzetközi produkciókban. Az egyik a Die Hard legújabb része, de mivel a másiknál még nem írtuk alá a szerződést, nem nagyon beszélhetek róla. Ezekben kevesebbet keresek, mint egy magyar film főszereplőjeként, de nem is a pénzért csinálja az ember. Ilyen kaliberű filmekben, ilyen rendezőkkel és producerekkel dolgozni a legkisebb szerepben is megéri, mert olyan kreditet ad, mint semmi más.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Ez jó hír, mert kissé eltűntél mostanában.
FI: Eltűnni... ez mindig szubjektív. Mihez képest, honnan tűntem el? A tévéből? Az újságok címlapjáról? Jól van ez így. Egyszer előtérben, aztán háttérben, majd újra elöl - ez a körforgás így természetes. Nem lehet mindig a rivaldafényben lenni. Én nem tűntem el, vagyok, élek, fejlesztem magam, haladok az önmegismerés és a világ megismerésének az útján. És ez a legfontosabb. A barátaim is csomószor kérdezik, hogy mit csinálok. Nos, ha az ember egy színházban mint tag van jelen, akkor nyilván nap mint nap látni, mit csinál. Ha szabadúszóként tűnik fel itt-ott, arról is lehet hallani. Ha meg ezt sem csinálja, mert épp nem a színház a fő track az életében, akkor jön a kérdés: mi van veled? Én mindig is a szívemre hallgattam, és ha most egyet kívánhatnék, akkor az a filmmel lenne kapcsolatos. Ami kicsit olyan, mintha Magyarországon akarnál tengerbiológus lenni, hisz épp nincs nagyon filmgyártás az országban, de reméljük, beindul újra. Én bizakodó vagyok. Vannak saját filmötleteim is, amiket szívesen megvalósítanék. Gyerekkoromban tehetséges voltam az írásban, jó a fantáziám, kreatív vagyok: akkor miért ne állhatnék elő saját filmötlettel? Most van is egy ötletem, amiből ha kell, lesz valami - nyilván nem én leszek a forgatókönyvíró, sem a fő producer, de lehetek co-producer, és persze játszanék is benne. Egyébként, ha egy olyan rendező egy olyan darabbal és olyan szereppel keresne meg, akkor meg abszolút el tudom képzelni, hogy elvállalnám a színházat is.
MN: A legendás Máté Gábor-osztály minden nyáron összejön Zsámbékon egy közös játékra. Te az idén miért nem mentél?
FI: Kényes kérdés. Érzékeny pont most ez az életemben, tele megválaszolatlan kérdésekkel, fájdalommal és gyönyörű emlékekkel. Ez a Máté-osztályos dolog egy hatalmas szerelem. Anno kvázi megfogadtuk, hogy minden évben újra összejövünk Zsámbékon. De a házasságot is megfogadod, és sokszor ott is akkor cselekszel helyesen, ha inkább elereszted a másikat, vagy egy kis szünetet tartotok inkább, ahelyett, hogy kötelességből vagy dogmatikus merevségből együtt maradjatok, de rossz szájízzel, megkeseredve. Mi nagyon mondjuk, hogy borzasztóan szeretjük egymást, és hogy nagyon összetartunk, de azért nyilván év közben nem teljesen van így. Hisz ezerfelé vagyunk, nem vagyunk nap mint nap együtt, és ezt el kell fogadnunk. Ahogy az ebből eredő változásokat is. De ha nem akarjuk elfogadni az esetleges változásokat, és nem reagálunk a különböző helyzetekre spontán módon, nyitottan, flexibilisen és elfogadóan, akkor ott előbb-utóbb valami eltörik, megsérül. Vagy a közösségben, vagy az egyes emberekben. Az utóbbi két évben egyre inkább azt éreztem, hogy én annyira más irányba kezdtem menni, mint ők, annyira nem azt a klasszik magyar színészkarriert akarom bejárni, hogy azt talán tényleg nehéz lehet tolerálni, vagy legalábbis megérteni. Rajtam kívül mindenki színházban játszik, mindenkinek a színház az isten, nekem meg már annyira nem. És az úgynevezett szakmáról is sokban eltér a véleményem. Mindig próbára tesz egy közösséget, ha egy tagja nagyon másfelé megy, mint a többiek. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak, és sok minden előtörhet a mélyből.
MN: Mire gondolsz?
FI: Sokan nehezen fogadják el, hogy más lettem. Amikor például a hírnév jött, éreztem kis keserűséget meg ítéletet - egy-két osztálytárs felől is. De ez az egész nem csak az osztályra vonatkozik. Volt, hogy szurkálódó megjegyzéseket kaptam, volt, hogy cinizmust éreztem. Pedig nem szolgáltam rá. Volt, amikor egyszerűen csak széttárt karú értetlenséget tapasztaltam. Pedig nem feltétlen megérteni kell, hanem elfogadni. Szerintem mindig mindenkit az álmai elérésében kellene támogatnunk, bármi legyen is az. Egyre kevesebb igazi szeretetet, tiszteletet tapasztaltam, egyre kevesebb biztatást. De itt már rég megint nem csak az osztályról beszélek. Ez általános probléma manapság. Támogassuk egymást inkább, mint hogy kritizáljuk, vagy elvárásokat támasszunk egymás felé! Tudom, hogy nem akarnak bántani, hogy szeretnek, és tulajdonképpen ez az egész nem is róluk szól, hanem rólam. Az igazi oka annak, hogy nem mentem Zsámbékra, én vagyok. Nem ők. Én változtam és változom most is elég erőteljesen, és még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a felém irányuló esetleges negatív behatásokat, megjegyzéseket a helyén kezeljem. Még sérülékeny vagyok.
MN: Nem szeretnélek megbántani, de ez a kérdés bennem is felmerült. Szóval, miért is nem játszol te színházban?
FI: Ez sokakban felmerül, hisz jó színésznek tartanak. Én is úgy érzem, hogy az vagyok. Igen, például ezt is így kimondom, mert azt gondolom, ki lehet mondani ilyet is, ha valaki úgy érzi magáról. Ne álszenteskedjünk! Szóval most épp ez van. Aztán holnap lehet, hogy az egész megváltozik, és én akarok majd legjobban színházazni.
MN: A Made in Hungária óta nem játszottál közönségfilmben, a két éve bemutatott Így, ahogy vagytok az utolsó játékfilm, amiben szerepeltél. Miből élsz most?
FI: Jó kérdés. Hol jobban élek, hol kevésbé, de valahogy mindig van annyi, amennyi kell.
MN: Énekeltél egyet az Eurovíziós Dalfesztiválon és szerepeltél egy SP-videoklipben. Ilyenekből van annyi, amennyi?
FI: Ilyenekből is. De ne felejtsük el, hogy azért, mert itthon leállt kicsit a filmgyártás, azért nekem még módomban volt egy spanyol tévéfilmben, két nemzetközi tévés produkcióban és most a Die Hard-ban is szöveges szerepeket forgatni. Ez nemzetközi világszíntér, és óriási lehetőség ezekbe a produkciókba belekerülni! Amúgy SP meg tök jó. Ne nevess, tényleg jó! Nyilván kockázatos egy ilyen klipben szerepet vállalni, ezért alaposan fel is mértem a helyzetet, meg a srácot nyilván, és végül döntöttem. Mikor készült a klip, mondtam egy színházasnak nagy lelkesen, hogy képzeld, leszek egy SP-klipben, mire cinikusan mosolygott, majd azt láttam a szemében: "kész, vége, az Ivánt elvesztettük". Van bennünk egy nagyon erős előítélet, és sokszor fitymáló, sokatmondó mosollyal bírálunk valamit, amit nem is ismerünk. Ez a legkönnyebb és egyben legzártabb magatartás. Élveztem a forgatást, és az sem árt, ha SP által a fiatalok körében ismert az arcom. Ezért mondom, hogy az a jó, ha az ember egyszerre szerepel a Best magazinban és a Magyar Narancsban - jó mindkét világban jelen lenni.
MN: Nem félsz, hogy két szék közt a pad alá esel?
FI: Nem. Al Pacino vagy Leonardo diCaprio hol van? Világsztárok rengeteg pénzzel, topmodellekkel járnak, szerepelnek a bulvármagazinokban, reklámokban, de senki se vonja kétségbe, hogy nagyszerű, minőségi színészek. A kettőt össze tudják hozni.
MN: Oké, de itthon...
FI: Itthon akkor nincs erre lehetőség, ha betagozódsz. Ez emberfüggő, nem földrajzi hely függvénye. Én nem vagyok hajlandó betagozódni. Hidat teremtek a két világ, Hamlet és SP közé - aki így gondolkozik, az nem fog leesni a pad alá, ugyanis az egységességben van az erő, és a nem megosztó gondolkodásúaké a jövő!
MN: Az utóbbi években, részben egy 2007-es autóbaleset hatására, komoly életmódbeli változás állt be nálad. Egészségesen élsz, gyakran konzultálsz egy jógival, naponta meditálsz, jógázol.
FI: Annyit pontosítanék, hogy nem a baleset hatására változtam meg. Már előtte is változtam, csak talán kevésbé látványosan, mint utána. Sok kis pofon ért, amikre szükség is volt, mert a hírnévtől és a sikertől eléggé elszálltam. Ezek a pofonok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy visszatérítsenek a helyes útra - a baleset viszont már elég nagy volt ahhoz, hogy végre leszálljak a földre, és látványos változást produkáljak.
MN: Ez a "belső béke" dolog tök jó, de egy színésznek nincs szüksége a belső feszültségre ahhoz, hogy valamiből dolgozni tudjon?
FI: Nem attól vagy jó színész, hogy ideggyenge vagy, és nem az lesz a legjobb, aki a legsúlyosabban lelki sérült. Ahhoz, hogy jól játsszál, semmi szükség arra, hogy egyfolytában igyál, vagy hogy a színpadon kívül egy állat legyél. Tudom, mit beszélek - átéltem. Nálunk az a normális, ha egy színész kicsit kettyós, kicsit iszik, kicsit szív, pedig a színészet nem azt jelenti, hogy le kell gyaluld magad, és negyvenévesen úgy nézz ki, mint egy rozoga hatvanas. Úgy nem nehéz jól, teljes beleéléssel játszani, hogy utána elmegyógyintézetbe kerülsz. A színész óriási energiákat mozgat, nagyon kemény dolgokat él meg a színpadon, erősen megterheli az idegrendszerét - ezt a terhelt idegrendszert meg kell nyugtatni. Ezt sokan cigivel, alkohollal, fűvel, szexszel teszik, pedig a rendszeres meditációval és sporttal ugyanezt lehet elérni, és még hatásosabb is. Ha valaki itthon rám néz, esetleg nem is hiszi el, hogy színész vagyok, míg ha kimegyek például Amerikába, ott a korombeli színészek gusztusosan izmosak, nagyon egészségesen táplálkoznak és rengeteget edzenek. Ott körbenézek, és azt látom, hogy nahát, valahogy így képzelem ezt el én is.
