David Eugene Edwardsszal mázlink van: az amerikai alternatív country legjelentősebb alakja aktuális zenekarával rendre vissza-visszajár hozzánk. Kimagasló tavalyi lemezének (Mosaic) turnéja egy éven belül másodszor érintette hazánkat, a Woven Hand jelenlegi és a 16 Horsepower egykori frontemberével a június 3-i koncert előtt beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Tavaly óta ismét veled játszik régi partnered, Pascal Humbert basszusgitáros. Amikor a 16 Horsepower 2005-ben feloszlott, azt lehetett olvasni, hogy a tagok eltérő politikai és spirituális beállítódása állt a döntés hátterében. Miképpen tudtátok megoldani ezt a problémát?
David Eugene Edwards: Nem is a megoldásáról volt szó, inkább arról, hogy mégis képesek vagyunk megőrizni a barátságunkat, annak ellenére, hogy különböző dolgokban hiszünk. A 16 Horsepower különben sem csupán emiatt bomlott fel. Jean-Yves, a zenekar egykori dobosa nagy farmot vezet a feleségével, ami egész napos elfoglaltság: ott alszik az istállóban a lovaival, meg amit el tudsz képzelni hozzá. A felesége képtelen volt egyedül vezetni a farmot, úgyhogy Jean-Yves-nak végül fel kellett adnia a dobolást. Az tűnt akkor a legértelmesebb húzásnak, ha feloszlatjuk a zenekart.
MN: Mindig játszotok egy-két 16 Horsepower-számot is a koncerteken. Belső szükséglet ez a részedről, vagy inkább arról van szó, hogy a közönség kedvére kell tenni?
DEE: Tudom, hogy az emberek, akik eljönnek egy koncertünkre, hallani akarják ezeket a számokat, ugyanakkor rengeteg anyagunk van a Woven Handdel, és a legkevésbé sem szeretnék egy olyan zenekar tagja lenni, amelyik éveken át turnézik olyan számokkal, amelyeket egy évtizeddel korábban írt, szimplán csak azért, mert a közönség ezeket akarja hallani. Tudod, amikor elmegyek megnézni a Violent Femmest, akik a barátaim, a koncertjeiken számos tizenhárom éves lányt látok, akik csak az Add It Upot akarják hallani, és borzalmas volna, ha magam is beszorulnék erre az ösvényre. Nem mintha mi hasonló zenét játszanánk, hiszen ezek a számok amúgy sem alkalmasak arra, hogy egy generáció himnuszai legyenek. Van néhány 16 Horsepower-szám, amelyik hiányzik nekem - ezeket persze eljátszom a koncerteken, ám a legtöbbjüket ma már képtelen vagyok. A szövegeket például általában megváltoztatom.
MN: Hangszerelését tekintve a Mosaic mind a rock, mind az alternatív country hagyományaitól elrugaszkodott. Élőben viszont zúzós, gitárgazdag verziókban játsszátok ezeket a számokat. Nem érzed fontosnak, hogy ugyanarra a megszólalásra törekedj a színpadon is?
DEE: Egyáltalán nem. Számomra a stúdió és a színpad két különböző világ, és úgy is kezelem őket. Ha otthon hallgatok egy lemezt, akkor nem vágyom rá, hogy szünet nélkül erős impulzusok érjenek - fiatalabb koromban ez persze másképp volt, de ma már olyan zenét akarok létrehozni a stúdióban, amelyet könnyű hallgatni. Nem olyat, amely, például a szövegvilágát tekintve, könnyed volna, hanem amelynek olyan atmoszférája van, ami alkalmassá teszi arra, hogy egy intimebb térben is érvényesüljön. Élőben viszont azt akarom, hogy a számok olyanok legyenek, mint egy rúgás a fejbe. Ennyire egyszerű. Képesek vagyunk megfelelően átdolgozni a számokat - Peter például a zongorás részeket eljátssza a gitárján és így tovább.
MN: Nem is szeretnél egy gitárdúsabb lemezt készíteni ezzel a felállással?
DEE: A következő lemez alighanem kicsit jobban fog hasonlítani a koncertélményhez - valószínűleg együtt fogunk zenélni, míg legutóbb a legtöbb dolgot én magam játszottam fel.
MN: Feltűntél Andrew Douglas dokumentumfilmjében (Searching For The Wrong-Eyed Jesus - lásd Magyar Narancs, 2007. január 11.). Az a film a déli államokat térképezi föl, te viszont denveri vagy. Mi az, ami odaköt ahhoz a világhoz?
DEE: Legkivált a családom származása, és az a zene, amit anyám szülei szerettek. 'k Észak-Carolinából költöztek fel, állandóan bluegrasst és gospelt hallgattak, én pedig nagyon megszerettem ezeket a zenéket. Fiatalon egészen elmerültem az apalache-i zenékben, a régi country és cajun muzsikákban - ezt éltem, ezt lélegeztem be igen hoszszú ideig. Amikor az alkotók megkerestek, azt mondták, hogy a zeném az esszenciája mindannak, amiről a film szólni kíván. Egyébként a filmben szintén feltűnő The Handsome Family sem abból a térségből való - ők úgy nyolc órára laknak tőlem, Albuquerque-ben.
MN: Személyesen is ismered ezeket a zenészeket? Tudsz velük közösséget vállalni?
DEE: Mindenképpen. Azokkal a zenészekkel megy ez könnyen, akik ugyanarról a vidékről származnak, mint én: Coloradóból, Arizonából, Új-Mexikóból, fel egészen Wyomingig. Ez a kis terület meglehetősen zárt: nagyon messze van a keleti parttól, s bár a nyugatitól már nem annyira, de azért attól is hegyek választják el. Egész zenei színtér bontakozott itt ki, a zenekarok egymást inspirálják. Van is valami hasonló íz mindabban a zenében, ami erről a vidékről származik.
MN: Tradicionális módon sosem akartál countryt játszani?
DEE: Nem. Én nem vagyok purista. Számos ember nem érti például, ahogyan a bendzsón játszom, mert nem úgy csinálom, ahogyan azt hagyományosan szokás. Úgy játszom rajta, ahogyan nekem tetszik, és nem is érzem szükségesnek, hogy "jól" csináljam.
MN: A "régi idők" után sem érzel vágyódást?
DEE: Azok, akik ilyesmit éreznek, nem tudnak semmit a történelmi idők realitásáról. Csupán valamiféle romantikus elképzelésük van arról, hogy milyen lehetett az élet a vadnyugat határvidékein, miközben a valóságban kimondottan szörnyű élet lehetett az. Attól viszont nem félek, hogy megragadjam ezeket a múlttal kapcsolatos romantikus eszméket, és kezdjek velük valamit a szövegekben. De én nem tartozom azok közé, akik azt mondják, bárcsak száz évvel ezelőtt éltem volna. Nagyon örülök, hogy most, ezekben az időkben élhetem az életem.
MN: Ha már itt tartunk: szeptember 11-e óta állandóan azt hallani, hogy a hazád mennyire megváltozott. Bizonyos tekintetben ez nyilvánvalóan igaz, de tetten lehet érni a változást a mindennapokban is?
DEE: A hétköznapi életben nem. Legalábbis ott, ahol én élek. Ha New Yorkban laknék, ez talán másképp volna - noha Denver is elég nagy város.
MN: Miben tudnád felmutatni azt az "amerikai szellemet", amelynek elvesztéséről a 16 Horsepower Silver Saddle című dalában énekeltél egykor?
DEE: Várj egy kicsitÉ (nagyon hosszú ideig gondolkodik) É abban a számban a feleségemnek énekelekÉ és amit ott az amerikai szellemiségről közölni akartam, azÉ sajnálom, képtelen vagyok megfelelően verbalizálni. Képeket látok magam előtt, jobbára elég absztraktakat. Silver Saddle annak a helynek volt a neve, ahová egyszer a feleségemmel elmentünk megünnepelni a házassági évfordulónkat. Úgyhogy az egyik szinten az a szám a kettőnk kapcsolatáról szól, úgy a jó, mint a rossz dolgokról. De többet nem tudok most mondani erről.
MN: A gyerekek gyakran lázadnak a szüleik ellen a maguknak választott zenével is. A tieid milyen zenéket bírnak?
DEE: Amikor a lányom fiatalabb volt, kétségtelenül élt ezzel a módszerrel. Olyanokat hallgatott, mint 2pac és társai, és ugyan pár szám nekem is tetszett, voltaképp éveken át olyan zenét kellett hallgatnom otthon, amit egyszerűen ki nem állhatok (nevet). A fiam egyszerűbb eset, ő például nagyon szeret mindenféle cigányzenét. A lányom manapság már ugyanazokat a zenéket hallgatja, mint amiket én hallgattam az ő korában: Joy Divisiont, Bad Seedst, Leonard Cohent, Dylant. Úgyhogy nagyon jól megértjük egymást, ha zenéről van szó.
MN: Az új zenekarok között találsz magadnak olyat, ami annyit jelentene neked, mint azok a művészek, akiket az előbb felsoroltál?
DEE: Inkább olyanok vannak, akiket pár éve megkedveltem, és a mai napig szeretem mindazt, amit megjelentetnek. Mint például Bill Callahan: mindig boldog vagyok, ha új lemezt ad ki. Ugyanez a helyzet Brian Enóval. És van egy New York-i zenekar, Rasputina a nevük, csellón játszanak és énekelnek hozzá, nagyszerű muzsika. De nagyjából ennyi. Ezeken kívül csak régi zenéket hallgatok, számokat a hetvenes évekből vagy még korábbról.
