Chilében 1988-ban népszavazást írtak ki arról, hogy menjen-e vagy maradjon Pinochet. Bár a tábornok hatalma eddigre megrendült valamelyest (ezért kerülhetett sor a szavazásra), biztos lehetett győzelmében: uralma alatt a chileiek többsége apolitikussá vált, a tizenöt évvel korábbi puccs emlékére pedig aranyló árnyékot vetett a gazdasági fellendülés, illetve a fogyasztói társadalom számos nyalánksága.
A No főszereplője kora haszonélvezője, menő kreatív szakember, aki igyekszik elfelejteni, hogy apja is a puccs áldozata volt. De amikor az ellenzék (kereszténydemokraták, szocdemek, kommunisták közösen!) megkeresi, hogy csinálja ő a kampányukat, annak ellenére sem mond nemet, hogy látja: ezek a fazonok legszívesebben elharapnák egymás torkát, ráadásul egyikük sem hiszi, hogy a választást megnyerhetik: az állami televízió nekik napi 15 percet, Pinochetnek 23 órát és 45 percet biztosít.
A sztori alapján borzalmas giccset is készíthetett volna Pablo Larrain rendező a "megtért bárányról", aki a hőn áhított szabadság érdekében kockára teszi karrierjét, a végén pedig megdicsőül, de szerencsére szó sincs erről. Noha látjuk, hogy a hatalom a rendőri zaklatástól kezdve a kampányfilmek ellopásán át a gyűlöletkampányig mindent elkövet, René számára fontosabb, hogy profi terméket állítson elő, meggyőzze fafejű megrendelőit, hogy gyásszal és múltidézéssel nem lehet választást nyerni. A No attól válik igazán jó filmmé, hogy ezt a csatát, illetve a mexikói Gael García Bernal nagyszerű alakításának köszönhetően a főszereplőben dúló "belső harcot" is sallangmentesen tudja ábrázolni, ráadásul a nyolcvanas évek végének megidézésében is hibátlan. Az a fajta "rendszerváltó" film, amit annyira hiányolunk az elmúlt 20 év hazai terméséből.
