Film

Nyárutó

  • - kg -
  • 2014. március 6.

Film

Csak egy érzékeny, a finomságokra nyitott, az összetevőket jól ismerő, a legapróbb rezzenésekre is odafigyelő filmrendező képes úgy sülő pitét fényképezni, ahogy azt Jason Reitman a Nyárutóban teszi. Az eddig emberekben, ám mostantól pitében (barackos!) is utazó filmrendező, olyan jobbfajta hollywoodi holmik készítője, mint a Pszichoszingli és a Juno, levetette humorát, hogy minden energiáját egy faltól falig melodrámába fektesse.

A pitesütés érzelmi csúcspontja filmjének, érzékiségben talán csak Patrick Swayze és Demi Moore Ghost-beli agyagozása ér a nyomába. A sülő pite több mint egy sülő pite, egy új családi egység összekovácsolódásának barackos metaforája: az anya-gyerek-szökevény szentháromságé. Ha elfogadjuk, és mi mást is tehetnénk, hogy Reitman egy ordas nagy melodrámát mesél, ha képesek vagyunk megbékélni a gondolattal, hogy Josh Brolin vérző börtönszökevénye szinte percek alatt válik egy csonka család mentőangyalává, pótpapává és férjpótló szeretővé, baseballoktatóvá és ezermesterré, mesterszakáccsá (pite!) és táncpartnerré, Kate Winslet pedig sokadszorra játssza (jól) a kókadozó, de egy kis locsolásra menten ébredező kertvárosi virágszál szerepét, akkor a film jó háromnegyedére nem lehet panaszunk. A fény mindig oda esik, ahová egy drámában esnie kell, elvétve feszültség is akad - mégiscsak szökevény van a háznál -, a pite pedig, nos, igen, ahogy sül-sül, majd kisül, az egy emlékezetes moneyshot. Csak a zárlat, az elviselhetetlen, méltatlan egy olyan filmhez, melyben ember és pite találkozása ilyen érzékenyen van ábrázolva.

Az UIP-Duna Film filmje

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.