Film

Magyar retró 2.

Film

"Gipsz Jakab karakószörcsögi családi vállalkozásával járul hozzá országunk gazdasági növekedéséhez" - lehetett volna ez akár a tegnapi híradóban is, de nem erről van szó. Papp Gábor Zsigmond népszerű és sokadik retrotémájú nosztalgiamontázsa archív felvételeket, propagandafilm-részleteket hoz elő a 60-as, 70-es évekből.

Mindezt olyan felhanggal, hogy aki megélte, párás szemmel merenghessen emlékein, aki meg nem, az lássa, hogy ilyen is volt. Törekvése azonban nem megy tovább a kedélyeskedésnél, hiába van minden szépen csoportosítva: ilyen volt a város (Szegedtől Budapestig), ilyen a falu (amikor mindenki a szomszédhoz járt a falu egyetlen tévéjét nézni), ilyenek a nők, a suli, a szexuális felvilágosítás. Persze felvonul minden, ami kell: Lenin Kohászati Művek, borotválatlan hónaljú nőideálok, züllött hippik és polbeatről elmélkedő Boros Lajos. Mindez össze van szedve, ügyesen és ritmusosan pörögnek a részletek, a komoly gyűjtő- és kutatómunkát nem lehet vitatni. De az egész amolyan cuki retromutogatás, nem ad kontextust, nem ad kommentárt, nem segíti az értelmezést. A narráció akarva-akaratlan leginkább az idézett propagandafilmek stílusára emlékeztet. Ha akarva, az a nagyobb baj, mert reflexiónak édeskevés, hogy mosolyogva ejtünk meg egy félmondatot például a téeszesítés erőszakosságáról. Néha-néha villan csak fel némi önirónia a képsorok és a zene párosításában, pedig a lehetőség adott volna. Így nem marad más, csak másfél órányi romantikus múltidézés, amelyet 80 után születettek szigorúan csak szülői felügyelettel nézzenek.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.