A forrófejű nyúlfi meséje kapcsán nehéz nem azonnal párhuzamokra bukkanni a közelmúlt másik brit állatmese-adaptációjával, a Paddingtonnal. A két gyerekkönyvklasszikus az adaptáció folyamán hasonló kihívásokkal került szembe, amelyek egyfelől korukból, másfelől felépítésükből adódnak. A két mese epizodikus és igen jámbor – ebből az alapanyagból kellett valahogy feszes és lineáris cselekményt kerekíteni a forgatókönyvíróknak. A régi vágású állathősöknek pedig némi korszerűsítésen is át kellett esniük, hogy levegőhöz jussanak az egyre erősödő animációs mezőnyben. A Nyúl Péter kicsit többször folyamodik erőhöz és infantilis humorhoz, mint a Paddington, de közel sem olyan méltatlan Beatrix Potter művéhez, mint ahogy sok kritikusa állítja.
Csupán McGregor úr kertjének dézsmálására nehéz lett volna felfűzni egy másfél órás filmet, így az alkotók csak ihletforrásként használják Potter történeteit, és új keretbe helyezik Pétert és családját. Az undok, vidéki öregúr helyére annak fiatal, városi ficsúr unokaöccse kerül, aki valamilyen narratív furfang folyományaként egyszerre szolgál antagonistaként és hősszerelmesként. A gyorsabb tempót vadabb és erőszakosabb nyúlcselek (a rágcsálók több ízben is a szereplők életére törnek) és infantilisabb humor (a Disney-hatást mutató dalbetéteket és rappelő verebeket igazán mellőzhették volna) hivatottak támogatni. A kisebb hibákat azonban feledteti a film szervesen illeszkedő önreflexiója és hagyománytisztelete: Rose Byrne híven idézi Beatrix Pottert és az eredeti kötetek illusztrációit.
Forgalmazza az InterCom
