Hát, ugyanazt, mint a mélyen hívő ír nénike és a mélyen hitetlen brit újságíró - csak tudni kell mit kezdeni az ellentétekben rejlő komikusi lehetőségekkel. Máskülönben minek bajlódni a műfajjal, annyi más szakma van a világon. Az ilyet egyébként jobb helyeken (pl. Anglia) tanítják az iskolában, és Stephen Frears mindent tud, amit tanítanak az iskolákban. Tudja, hiszen jobb-még jobb színvonalon évtizedek óta ezt csinálja, s ezt csinálja a hívő nénike és a hitetlen zsurnaliszta buddy/road movie-jában is. Két óra sem kell neki, elég a ma már semmire sem elég 100 perc is, hogy levezényeljen egy akkora drámát, amibe csak beleszakadni lehet. Mert Philomenán nemcsak egy alkalmi udvarló ment át, de az egész katolikus egyház is; a katolikus szemmel bűnös viszonyból gyermek született, de a kisfiú nem sokat maradhatott a lányanyánál, mert a gaz apácák (a történet igaz) jó pénzért örökbe adták a gyereket. S fél évszázad elteltével elkezdődik a film, a gyerekét kereső nénike és a feladatot kereső újságíró története. Nem jár messze az igazságtól, de olyan közel se, aki melodrámát orrol a sztoriban. Frears olyan pontosan működteti a tragikomédia vagy komitragédia motorját, hogy abban sem a melónak, sem a drámának nincs köszönet. A drámát mindig jókor mártja humorba, a humorból mindig jókor vesz vissza az érzelmek kedvéért. Ezen a szinten még egy A-ból B-be esedékes autós helyváltoztatás, tehát a nagy semmi is olyan ökonómiával van megtervezve, hogy az lenyűgöző. Miként Judi Dench és Steve Coogan párosa is.
Forgalmazza a Mozinet
