A színházazó tagságot egy Dola papa nevű, megfejthetetlen egzisztencia trombitálta össze, jöttek is szép számmal. Sztupa úgy tudta, Dola papa pártvonalon mozog, mármint a helyi szinteken. Egészen Pestre kellett jönni, a József Attila Színházban nézték meg a Cyranót, Fülöp Zsigmonddal a címszerepben. Kora jelentős művésze a reá oly jellemző fransziás könnyedséggel hozta a figurát, tényleg olyan volt, mint Jean-Pierre Cassel (valószínűleg ő is volt a magyar hangja a filmeken), lazán és szerelmesen, de mély fájdalmakkal a szívében lehetett volna ő az ötödik testőr Athos, Porthos, Aramis és d’Artagnan mellett, s ez csak egy kicsit volt más kávéház. Bár ragasztottak rá egy ménkű nagy orrot, még így is módfelett jóképűnek hatott, Szabó Irén csak úgy bámulta a játékát, de néha azért Trochéra sandított, s megállapította, hogy Troché állja a versenyt, még így ültében is. Mindez azért alakult így, mert idefelé Sztupa vezette a szövetkezet úgymond különbuszát, Troché pedig jobb dolga nem lévén, letelepedett az egyedül ücsörgő Szabó Irén mellé, aki elmondta neki, hogy jó a vidéki élet, csak kevés a művelődési lehetőség, és ő többre vágyik. Ez természetes, mondta erre Troché, és jól elbeszélgettek romantikus regényekről is. De a férfiakra is nagy hatással volt Fülöp Zsiga testőri játéka (melyre rásegített valamelyest a díszlettervező is egy királykék, Anjou-liliommal díszített köpenyt adva rá). Dola papa a szünetben, míg a többiek a büfében állták a sort, a színpadon látott vívó mozdulatokat imitálta lendületesen, s többször is azt mondta, hogy touché! Pontosabban azt, hogy tusé. Majd, miután a sortartók egyikétől megkapta a vermutját (édes Éva), karon ragadta Sztupát, és bizalmasan elmesélte neki, hogy a téeszben Szabó Irént csak Szirénnek hívják. Egyfelől ugyebár Sz. Irén, höhö, másfelől meg láthatóan csábító egy perszóna, de sajna csak felfelé csábít, lefelé vagy egy magasságba hideg, mint a levelibéka, s Dola papa hamiskásan úgy egy magasságba lőtte be magát Sz. Irénnel, talán azért, hogy indokot találjon a pléhre csúszására. De a poén nem ez, hanem az, szorított egyet Sztupa karján, szóval az, hogy most már nyugodtan hívhatjuk Szirén helyett Sziránónak, Sziránénak is, no, nem azért, mert olyan nagy orra lenne, épp ellenkezőleg, olyan kis fitos az, hanem inkább azért, mert mindenbe beleüti, kacagott fel hangosan Dola papa. Mindeközben Troché és Sz. Irén is vermutot fogyasztottak, és Sz. Irén azt mondta Trochénak, milyen kár, hogy nincs benne (tudniillik a darabban) a Milady. Milyen kár, hogy nincs már a Milady…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
