"Bírom cérnával" (Benczúr Emese képzőművész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Próbáld meg rózsaszínben látni a világot, javasolja a Velencei Biennálé magyar pavilonjának udvara fölé feszített, felhőket is átszínező, rózsaszín selyemre hímzett szövegével Benczúr Emese, aki Bukta Imre, Csörgő Attila, Erdélyi Gábor és Imre Mariann mellett képviseli ott Magyarországot. Három éve diplomázott, s elgondolkodtatóan ironikus munkáival már a főiskolán "a tárgyiasult idő, a tárgykészítés és az elmélkedés, a textil, a hímzés, a nyelv és az írás metszéspontján"* találta meg a maga helyét.

{k199929_30;b}Próbáld meg rózsaszínben látni a világot, javasolja a Velencei Biennálé magyar pavilonjának udvara fölé feszített, felhőket is átszínező, rózsaszín selyemre hímzett szövegével Benczúr Emese, aki Bukta Imre, Csörgő Attila, Erdélyi Gábor és Imre Mariann mellett képviseli ott Magyarországot. Három éve diplomázott, s elgondolkodtatóan ironikus munkáival már a főiskolán "a tárgyiasult idő, a tárgykészítés és az elmélkedés, a textil, a hímzés, a nyelv és az írás metszéspontján"* találta meg a maga helyét. MaNcs: Nem hiányzik néha a rajz?

Benczúr Emese: Nem. Jó, azok a szagok, amik a festéshez hozzátartoznak, nincsenek meg a hímzésnél és a varrásnál, de ebben is megtalálom ugyanazt az érzést.

MaNcs: A kézimunka a gyerekkorodból jött vissza?

BE: Mindenki csak azt tudja használni, ami közel áll hozzá, ezért is tudtam nehezen elképzelni a főiskolán, hogy mindenkinek fekszik a festés, de tisztelem azt, akinek tényleg belülről jön. Én azt örököltem, hogy jól tudok varrni, hímezni, kötni: anyám ruhaipari iskolában tanít, állandóan ott ültem mellette a varrógépnél. Azt is imádtam nézni, ahogy főz. A család a varrást nem tartotta olyan értékes munkának, én pedig megpróbálom annak tartani, tehát ha én csinálom, akkor értékes is lesz.

MaNcs: Van köze a családodnak Benczúr Gyulához?

BE: Nem tudom, állítólag van. Régebben mindenkinek azt mondtam, nincs semmi közünk hozzá, aztán kiderült, hülyeséget beszélek, másként nem is hívhatnának Benczúrnak.

MaNcs: Mi volt az első szöveges hímzésed?

BE: A De jó lehet annak, akinek ennyi szabad ideje van. Három alapozatlan festővászon csíkra hímeztem. A legjobban az fáj, hogy már csak kettő van meg, egy eltűnt, ezt a kettőt is a szemétben találtam meg az Epreskertben, ahová a nyári szentendrei kiállítás után visszahozták, ezért olyan koszos. Nem tisztítom ki, a főiskolai hozzáállás mememtója így, benne van, hogy valakinek kellett, de az is, hogy úgy kezelik, mintha nem érne semmit. Amikor a hímzés és a szöveg egy munkán belül egyszerre megjelent, azt éreztem, hogy na végre, ez én vagyok. Hogy nekem mostantól ez fontos. Abban a percben megértettem, miről van szó, összeállt a kép. Nem mondhatom, hogy mindent irgalmatlanul átgondolok, de rájöttem, attól, hogy iszonyat munkával egymás mellé hímzek háromszögeket, amiket egy régi erdélyi párnánkról vettem át, még nem válik érthetővé, hogy ez magáról az ismétlődésről szól.

MaNcs: Diplomamunkádban egy gurtnira hímezted rá, Teljesítem a kötelességem. Hogy reagált a főiskola erre a munkára, ami a te reakciód volt a főiskolára?

BE: Nem jártam be a főiskolára. Mindenki azt gondolta, hülyére veszem az egészet, magamat is. De közben ezek a dolgok érlelődtek bennem. Nem ellenállásból, hanem hogy megértsem, miről szól az, hogy "kép", meg hogy mitől lesz valaki művész. Sokan a diplomakiállításon jöttek rá, hogy nem viccből csinálom, és hogy ebben tényleg van valami. A Klimó (Klimó Károly, B. E. mestere - a szerk.) gratulált, és azt mondta, számára is kiderült, hogy ez komoly, neki ötös. De a nagy festőtanárok ki voltak készülve tőle. Nagy vita lett belőle, végül négyest adtak, az az érzésem, nem akarták ilyesmire bátorítani a következő évfolyamokat, azért ez mégiscsak festő szak. Nem volt nekem való a főiskola, nem szerettem. Baromi jól tudtam rajzolni, volt is bennem lendület, hogy ezt kell csinálni, de az első két évben semmi nem került ki a kezem alól. Ráadásul szőrén-szálán eltűntek a festmények is, amiket első végén bevittem megmutatni. Előtte egy évet jártam estire, ott is előfordult, hogy a földre szórva találtam a fixálatlan rajzaimat, és valaki az állványomon rajzolt, ahol hagytam őket. Ilyen hangulat volt a főiskolán. Bemegyek a terembe, nagyot köszönök, senki nem köszön vissza; a szakközépben beszélgettünk rajzórán, jól lehet úgy is dolgozni. Én szeretem, ha az emberek foglalkoznak egymással. Hülyén hangzik, hogy a főiskolán mindenki marha nagy művésznek érezte magát, de tényleg ez volt a hangulat. Tudom, milyen érzés festeni, és amit most csinálok, az is annak a megközelítése, amiről maga a festészet szól, de abban a hangulatban azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tényleg mindenki ennyire el tud szállni attól, hogy egy hatalmas vásznat pacsmagol? Szerintem ez sok esetben inkább csak egy bevált séma.

MaNcs: Az ismétlődő feliratok hímzése mechanikus munka: nem válik unalmassá? Milyen hosszú is az a gurtni?

BE: 38 méter, 230-szor van ráírva, hogy Teljesítem a kötelességem. Pont ezzel jöttem rá, hogy miről is szól ez a dolog. A korábbiakban - mint a De jó lehet annak, akinek ennyi szabad ideje van és A ma sem voltam a strandon, amit egy nyáron át hímeztem három különböző színű, csíkos nyugágyvászonra, amikor azt próbáltam megérteni, hogy mitől lesz valami "kép" - még nem volt végeláthatatlan meló. Ebben viszont igen. Én marha lusta vagyok, de abban, amit szeretek csinálni, szorgalmas. Ez egyrészt kísérlet volt, hogy győzöm-e energiával, másrészt megtanultam, hogy egyre mélyebbre lehet jutni. Magával a hímzéssel nem nagyon foglalkozom, a mozdulat teljesen automatikus, de abban az időszakban azon a szövegen keresztül gondolkozom. Erről nem beszéltem még senkivel, de az az érzésem, hogy olyan ez, mint az imádkozás. Mint elmondani egy miatyánkot: az ember betéve tudja a szöveget, és azon keresztül mennek valamerre a gondolatai... Szeretek sorban végigtekinteni a munkáimon. Mintha egyetlen egész lenne, ami részekből áll. Ezek a mottószerű szövegek majdhogynem naplóként működnek, mindenre emlékszem; tudom, mi történt azon a nyáron, amikor a strandos készült; tudom, milyen nagy állomás volt számomra a citromhéjas, abban tisztán összeállt minden, amit a munkáról gondolok (Egyheti fogyasztás és termelés címmel naponta két fél citrom kérdőjelformát alkotó, lehámozott héjára hímezte: Munkám gyümölcse - a szerk.). Amikor a Day By Dayt kezdtem csinálni, akkor pedig iszonyat mélyre jutottam.

MaNcs: Miért angolul fogalmaztad meg, hogy napról napra gondolsz a jövőre? (A Ha száz évig élek is című munka felirata: Day By Day I Think About The Future - a szerk.)

BE: Főleg azért, mert akkor készült, amikor meghívtak a luxembourgi Manifestára. Én nagyon sokszor úgy dolgozom, hogy egy helyről jut eszembe valami - talán mert apám építész. Valószínűleg ezért választottam a biennálén az udvart, ahova senki nem akart semmit csinálni, mert tudom, hogy egy ilyen épületben a belső udvar a legfontosabb. Amikor Luxembourgban két lehetséges helyet is találtam, már tudtam, mit fogok csinálni. Végül egy régi kaszinóépületben kialakított kis, fehér teret választottam, akkorát, ahová elfértek ezek a száz évre előre legyártott ruhacímkeszalagok Day By Day felirattal: a teljes tekercsek polcon álltak, azok, amelyekre naponta ráhímeztem, hogy I Think About The Future, a falon futottak körbe. Miután hazajöttem, még három hónapig fönn volt a kiállítás, havonta küldtem ki az elkészült darabokat.

MaNcs: A ruhacímkék szürke-kék, csíkrendszerét a narancssárga felirattal te tervezted?

BE: Igen. Egy görög céggel gyártattam le őket. Még senkinek nem mondtam el, miért lett pont ilyen. Van egy ugyanilyen kék-narancssárga kardigánom, ami baromi szépen van megkötve, pedig gyári. Nem járok a legfrissebb divatban, ez pedig az épp aktuális divat szerint készült ´97-ben vagy mikor, mégis egész életemben fogom tudni hordani, annyira mívesen van megcsinálva. Ennek a belső ruhacímkéjéhez hasonlót terveztem. A feliratban az van, hogy napról napra élünk, mindig valami új történik, miközben mégis mindig ugyanaz van. Változik minden, és úgyse változik semmi. Mindenben ilyen furcsa kétértelműség van, lehet ezt gondolni, lehet azt. Egy tekercs, az körülbelül öt év. De most már nincsen száz évre elegendő anyagom, mert két tekercset elloptak. Rövidült az élet... nem is az élet, a munka.

MaNcs: Az, hogy valaki naponta deklaráltan gondol a jövőre, és ezt szalagra is hímezi, meg hogy ha ellopnak tőle két tekercset, akkor ennyivel megrövidítik az életét, ezek egyszerre nagyon játékos és halálosan komoly dolgok.

BE: Persze, pont az a lényeg, hogy minden ilyen kétesélyes. El lehet jutni egyik végletből a másikba.

MaNcs: Soha nem telhet el nap hímzés nélkül?

BE: Volt már rá példa, de nem sokszor. Ezt nem is titkolom. Azt sem titkolom, hogy a Teljesítem a kötelességemet baromira nem bírtam betartani. Már ötödév elején tudtam, mit fogok csinálni, de fél év eltelt, mire a gurtnit megvettem, utána megiszonyat tempóban pótoltam be az elveszett időt. Ez a hímzés sokkal könnyebb. Előfordul, hogy elfelejtem magammal vinni, és akkor négy-öt nap kimarad, ami azért rossz érzés. A részemmé vált. Fontos. Nem mások miatt, magam miatt.

MaNcs: A Day By Dayt akarta megvásárolni egy holland múzeum?

BE: Igen, ahol egyébként szeptemberben lesz kiállításom. Megkérdezték, mennyiért akarom eladni. Én baromira nem tudom sem az árakat, sem azt, hogy hogyan lesz ez érték, mit lehet ezzel egyáltalán kezdeni. Az jutott az eszembe, hogy az elkészült darabokat adom el, és mindig havonta küldöm nekik, ők meg havonta fizetnek érte. Tökmindegy lett volna, mennyit, tíz dollárt vagy egy takarítónői fizetést, ennek számomra nem az a jelentősége, hogy életem végéig jól éljek belőle, bár akár az is lehetne, ha magát az ötletet is a munka részének tartom. Konkrét összegről nem volt szó, végül azért nem vették meg, mert az igazgató nem vállalhatott kötelezettséget az utódjai nevében is. Annyira nem zavar, jól elvannak a tekercsek itthon, dobozokban, úgysem adtam el még soha semmit. Ha valaki most egymilliót kínálna egy napért, akkor sem adnám el, csak egészben és folyamatosan. Erről az egy művemről gondolom, hogy ennek már része az is, hogy el lehet adni, és ez is benne van abban a mondatban, hogy Gondolok a jövőre. Gondolok az életre. Mondjuk arra, hogy most, terhesen, már nem fogok tudni falfestésből élni. Azelőtt, ha pénzt kellett keresnem, éttermeket dekoráltunk, kopottasra, mint a pompeji falak. Lakásokat is festettünk. A főiskola előtt egy évig restaurátorként dolgoztam a Nemzeti Galériában, néha most is restaurálok egyszerűbb dolgokat.

MaNcs: Természetesnek érzed, hogy megtalálnak ezek a felkérések, mint a Manifesta vagy a Velencei Biennálé?

BE: Véletlenek sorozatától függ ez szerintem. Biztos benne van az is, hogy értékelik azt, amit csinálok, de ugyanezzel az erővel akárki más is lehetne ott helyettem.

MaNcs: Érzésed szerint a korszellemhez passzol, amit csinálsz, és ezt érzik meg azok, akik kiállítani hívnak?

BE: A Manifestánál rájöttem, vannak olyan emberek, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak az életről, a munkáról, még ha teljesen másféle művek jönnek is ki ebből. Ezt nagyon jó volt látni. És ha más értelemben is, de a biennálén is jól összeállt, amit öten csináltunk. Szerintem marha jó lett a kiállítás, ezt még azok is elismerik, akik előtte támadták a Sturczot (Sturcz Jánost, a biennálé magyar nemzeti biztosát; ő május 6-án nyilatkozott a MaNcsnak - a szerk.), hogy miért pont ezt az öt embert választotta ki. Nem egy harsogó látvány, kivéve az enyémet. Először fehér anyaggal akartam lefedni az udvart, amitől a Sturcz megijedt, hogy túl visszafogott lenne, inkább valami színeset szeretett volna. Kicsit morcos lettem, hogy mit szól bele, de akkor még nem állt össze bennem az egész. Azt mondtam neki, attól függ a szín, hogy mit fogok kitalálni. Részben ebből a durcásságból jött ez a brutál rózsaszín indiai selyem, ami jól átszínezte az egész teret, de novemberre biztos teljesen kifakul majd.

MaNcs: Mit gondolsz, mit hoz számodra Velence?

BE: Nem tudom, de az biztos, hogy nem lesz ez mindig így, és nem is kell, hogy mindig így legyen. Nem lesznek mindig ilyen sűrű éveim, hogy ennyi új munkát kell csinálnom, ennyi kiállításom van. Manifesta, biennálé, Bartók 32 (itt szinte mindent kiállított, amit addig csinált, s körbe írta a falra: Bírom cérnával. Nem vesztem el a fonalat. - a szerk.). Most mintha én is meg a munkáim is tárgyak lennénk, amiket lehet mozgatni. Azelőtt egy évben körülbelül egy munkát csináltam meg, ami bőven elég volt, és elég is lenne. Jó, ha az ember tud rajtuk eleget gondolkodni.

MaNcs: Nem furcsa, amikor a rólad szóló írásokban a "nőművészet" kategóriáját emlegetik?

BE: De, nagyon, mindig fel is háborodok rajta. Én, ha valaki nagyon mond valamit, akkor az ellenkezőjét fogom gondolni. Nem azért, mert ellenkezni akarok, hanem mert nem lehet ilyen módon végletekben gondolkozni. Nincs nőművészet. Persze teljesen benne van a munkáimban, hogy nő vagyok, egy pasi el nem kezdene hímezni. De ez nem arról szól, hogy én meg akarnám mutatni, hogy marhára nőies vagyok. Egyáltalán nem akarom megmutatni. Nem szeretek skatulyában lenni, nem is kellene skatulyákban gondolkodni. Engem nem érdekel ez a nőművészeti téma. Csinálja mindenki, amit tud, lehet az bármi. Az is baromira bánt, amikor azt mondják, hogy most Magyarországon a nő művészek futnak, a nő művészek a sztárok. Pedig alapvetően nem erről szól ez a dolog. Azt kell nézni, hogy jó-e, amit valaki csinál, vagy nem.

MaNcs: Hat a terhesség a munkáidra?

BE: Majdnem biztos vagyok abban, hogy amiért ez a rózsaszín velencei selyem készült, abban teljesen benne volt a gyerek: megpróbálom rózsaszínben látni a világot. Amikor fehér anyagot akartam, még nem tudtam, hogy terhes vagyok, de azt éreztem, hogy itt valami tisztaságról van szó. Egyébként tök jó érzés.

Szőnyei Tamás

* András Edit megfogalmazása a biennálé katalógusában

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/29. (07. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...