MaNcs: Milyen módszerrel?
DK: Elsõsorban összehasonlítás útján. A különbözõ idõkbõl származó képeket az ember betáplálja saját memóriájába, és próbálja megtalálni az eredetieket a retusáltakhoz képest. Ez néha évekig is eltart, máskor néhány perc is elég. Az évek során összegyûlt anyag jó része privát forrásokból származik. Az egykori Szovjetunióban egy idõ után nemigen volt értelme próbálkozni a jelentõsebb könyvtárakban, az ottani könyvekben, albumokban és újságokban inkább csak retusált fényképeket lehetett találni.
MaNcs: Eredeti nagyításokat, negatívokat is keres?
DK: Minél régebbi egy elõhívott papírkép, annál jobb, meg is próbálok a lehetõ legközelebb jutni az eredeti nagyításokhoz, de ez annyira azért nem izgat. Nem az anyag formája az elsõdleges, hogy negatív vagy eredeti nagyítás, hanem a tartalma, az pedig ugyanúgy látható a meglehetõsen rossz nyomdatechnikával készült, de hihetetlenül érdekes dolgokat tartalmazó plakátokon, grafikákon, könyvekben, újságokban. Ami a retusált fotókat illeti, minél rosszabb a minõségük, bizonyos tekintetben annál jobb. A Nyugaton talált anyagok legnagyobb része egyébként eredeti, mert a 20-as években a Komintern hatalmas mennyiségben szórt szét propagandaanyagokat, amelyek gyakran Sztálin ellenségeit dicsõítették. Otthon Sztálin azt tehetett, amit akart, de hogy úgy mondjam, még õ sem hívhatta fel Washingtont, küldjék már vissza annak a régi könyvnek az ötezer példányát, amiben Trockijról is vannak fotók.
MaNcs: Mi a legelsõ pillanata ennek a történelemhamisítási folyamatnak?
DK: Egy vörös csapatokat ábrázoló képen, 1917 február-márciusában, a katonák mögött egy üzlet felirata látszik, "Órák - arany és ezüst", ezt valamikor, még az év során átjavították: "Harcolj a jogaidért". Van az eredetin egy fekete zászló is, arra meg azt írták: "Le a monarchiával - Éljen a köztársaság!" Ez tehát az elsõ. Az igazi hamisítási folyamat a 20-as évek végén indult a baloldali ellenzék és Trockij elleni harccal, aztán Kirov meggyilkolásával kapott lendületet. Az emberek eltüntetése a képekrõl a 30-as évek közepén vált mindennapos gyakorlattá.
Kun Miklós: Nemcsak a bolsevik párt belsõ életét ábrázoló fotókat hamisították: a moszkvai városképekbõl például kivágták a cárok emlékmûveit, november 7. megünneplésére készülõdve pedig vörös anyaggal borították a templomokat, hogy ezen a napon a nép ne láthassa ezeket az ómódi épületeket...
DK: ... le is romboltak templomokat.
KM: Ennek a bizánci típusú manipulációnak része az a protokoll is, hogy a képeken Lenin a legmagasabb, utána Sztálin, aztán a többiek, Molotov, Kalinyin, Kirov egyre alacsonyabbak.
MaNcs: Talált párthatározatot vagy más írásos dokumentumot, amely elrendeli a fotók megmásítását?
DK: A Trockijról szóló könyvemben szerepel az SZKP Központi Bizottsága 1935. március 7-én kiadott utasítása, amely elrendeli, hogy Trockij minden írását és a Trockijról szóló összes írást el kell tüntetni a szovjet könyvtárakból - ez a tilalom a 80-as évekig tartott -, sõt egy idõben még a Trockij-ellenes anyagokat is. Kiadtak egy fantasztikus kötetet, kifejezetten cenzorok számára, nem láthatta senki más, sem könyvtárakba, sem könyvesboltokba nem került. Ebben volt egy lista, melynek alapján a cenzorok a könyvesboltok és antikváriumok polcain ellenõrizhették, árulnak-e tiltott könyveket, melyek aztán a szemétben végezték, vagy bezúzták õket.
KM: A történészek számára fantasztikus forrás ez a cenzorok számára készített index. A peresztrojka idején vettem egy Tolsztoj-könyvet, amely szerepelt ezen a listán, mert Tolsztoj képe mellett kicsiben ott volt Kamenyevé is, aki a kötet elõszavát írta és szerkesztette, így el kellett tûnnie.
MaNcs: Mikor ért véget a történelmi fotóhamisítás kora?
DK: Valamikor a Gorbacsov-idõszak vége felé. Többé-kevésbé még alatta is ment, de ez nem szükségszerûen az õ hibája. Nem hiszem, hogy ma is folytatódna a hamisítás - legfeljebb annyira, amennyire a számítógépes technika jóvoltából Nyugaton is. Nemrég a Ford került bajba amiatt, hogy egy Lengyelországban megjelent plakátjukon fehérré változtattak egy munkást, aki pedig a plakát Nagy-Britanniában használt eredetijén még fekete volt. Hát nem bájos? Klasszikus rasszizmus.
KM: Sztálin halála és az SZKP XX. kongresszusa sem vetett véget ennek a folyamatnak. Van David könyvében egy fotó Mao Ce-tung 1951-es moszkvai látogatásáról, ahol rajta és más kínai vezetõkön kívül Sztálin, Malenkov, Molotov, Kaganovics és Vorosilov is látszik. Sztálin halála után, amikor Malenkov volt a kormányfõ, újra megjelent a kép a Pravdában, de már csak Sztálin, Mao és Malenkov volt rajta. A politikai bizottság többi tagját ez annyira felbõszítette, hogy hoztak egy titkos határozatot, miszerint tilos megvágni és meghamisítani a fényképeket, amit aztán nem tartottak be: letartóztatása után Beriját például a fotókról is eltüntették. Hruscsov bukása után a szerkesztõségeket kötelezték, tüntessék el archívumaikból Hruscsov képeit; Gagarint, az elsõ ûrhajóst az eredeti fotókon õ fogadta, a késõbbieken egy fénycsík került a helyére.
MaNcs: Mit lehet tudni a fotóhamisítás technikájáról?
DK: Kétféle retusálás létezett. A hivatalos, amikor a szerkesztõ, felsõbb utasításra, szólt a mûvészeti részlegnek, hogy egy bizonyos személy képét többé be ne tegyék, és akkor a mûvészek elvégezték a retusálást, feltehetõleg nagyobb élvezettel, mint amit a betûszedés unalma egyébként jelentett. Elég jól elszórakozhattak vele. Egyébként némelyik retus reménytelenül vacak, nem is értem, hogy a fenébe dolgozhatott a mûvészeti részlegben, aki csinálta. A retusálás másik válfaja a 30-as évek végén kezdõdött, amikor utasítás született a személyes felelõsségrõl: ha egy tulajdonodban lévõ könyvben, újságban volt egy fotó a nép valamelyik frissen kinevezett ellenségérõl, akkor azt ki kellett iktatnod. Minél agresszívebben festetted le az arcát, annál jobb sztálinista voltál. Ha meg éjjel bekopogtatott hozzád a GPU, és találtak nálad egy kisatírozatlan Trockij-fotót, nagy bajba kerültél. Mejerhold, a híres színházi rendezõ ellen az egyik fõ vádpont az volt letartóztatásakor, hogy találtak nála egy fotómontázst, amelyet 1923-ban készített Popova, a kitûnõ, forradalmi képzõmûvész Mejerhold egyik produkciója számára, a kompozíció sarkában pedig ott volt Trockij képe.
MaNcs: Nyomon követte a képekrõl eltüntetett személyek történetét is?
DK: Természetesen, ez a lényeg. Egy dolog megtalálni egy fotó eredetijét a meghamisított változat mellé vagy fordítva, de meg kell tudni azoknak az embereknek a nevét is, akik az eredeti képen jelen voltak. Trockij, Kamenyev vagy Zinovjev esetében ez könnyû, de volt, hogy évekig tartott, mire sikerült megtudni egyik-másik kiretusált személy kilétét, aztán pedig kideríteni, mivel vádolták meg õket. Akiket a képekrõl eltüntettek, azokat általában a szó szoros értelmében is eltüntették, agyonlõtték. A retusõrök keze által halták második halálukat. Ez a kiállítás nekik állít emléket.
MaNcs: Elõfordult, hogy valaki, akit kiretusáltak, de végül nem halt meg, visszatérhetett a képre is?
DK: Igen, például azon a képen, amelyen Capri szigetén a Gorkijt meglátogató Lenin Bogdanovval sakkozik 1908-ban - ahol a háttérben látszó Bazarov helyén késõbb már egy halovány oszlop áll -, ott van Peskov, Gorkij fogadott fia is, aki, miután lelépett a Szovjetunióból, 1939-ben eltûnt a fotóról, aztán 1960-ban visszakerült, ki tudja, miért. Az eredeti alsó sarkában látható egy ismeretlen nõ szoknyás térde is, a következõ verzión ez nincs rajta, aztán visszahozták.
MaNcs: Talált olyan dokumentumot, amely elrendeli, hogy rehabilitálása után valaki visszakerüljön a fotókra?
DK: Nem, de ha volt fotó arról, akit rehabilitáltak, azt újra lehetett használni vagy birtokolni. De oly sok képrõl, oly sok fotóalbumból tüntették el az arcokat... nincs például egyetlen közös kép Buharinról és utolsó feleségérõl.
MaNcs: Más szocialista országokban is gyakorlat volt ez?
DK: Vannak ilyen anyagaim is, de az én célom az volt, hogy a Szovjetunió alternatív történelmét mutassam be a retusálás és hamisítás által.
KM: A többi szocialista országban is végbement ez a folyamat. Az 1948-as prágai tribünön ott áll Gottwald mellett Slansky, õt aztán kiretusálták, késõbb eltûnt Dubcek is, Rákosi odatétette magát Sztálin mellé, Bulgáriában lekerültek Dimitrov mellõl a polgári politikusok és így tovább. De hadd tegyek hozzá néhány dolgot mindehhez. Oroszország bizánci típusú, diktatórikus vezetésû ország volt mindig. Az orosz történelem álszenteket, álcárokat produkált, volt mire ráépülnie a szovjet történelemhamisításnak, amely pont úgy zajlott, ahogy Koestler a Sötétség délben címû regényében vagy Orwell az 1984-ben leírja. Ez már 1917-ben elkezdõdött - lásd azt a képet, ahol a beszédet mondó Lenin mögött nagyobbra cserélték a tömeget -, és nemcsak a Szovjetunióban, hanem a fehér emigrációban is folytatódott. Hagyománya van, hogy az orosz emberek hisznek a hamisításnak. Nemzedékek nõttek fel úgy, hogy nem ismerték Kerenszkij vagy II. Miklós, Trockij vagy Buharin arcát. Leninrõl két fényképsorozat számított szigorúan tabunak: az, amelyik még iskolás korában mutatja gazdag, vidéki, vallásos környezetben, illetve az, amelyiken agyvérzése után, szörnyû állapotban láthatjuk. A fotó, a kép, a vizualitás egyébként nagyon fontos volt az okos, de többnyire képzetlen szovjet vezetõgárda számára. 1937-ben például Jegoda, aztán Jezsov reggelente egy vezetõ káderek nevét, adatait és portréit tartalmazó albummal ment Sztálinhoz, aki a képekre bökve mondta ki a halálos vagy felmentõ ítéletet. Az albumokat sajnos Sztálin halála után megsemmisítették. Vorosilov is fotózott, Molotov testvére szintén, Sztálin testõrsége vezetõjének is volt fényképezõgépe.
DK: Igen, õ készítette minden idõk egyik legborzalmasabb fotóját, Ordzsonikidze halálos ágyánál, körülötte Sztálin és a többiek, Zsdanov, Jezsov, Kaganovics, iszonyatos arcot vágnak mindannyian, mintha bûzlene a tetem.
MaNcs: Az egyik képen Lenin és Krupszkaja társaságában egy távcsõ is látható, a másikon nem. Azzal mi volt a baj?
DK: 1922-ben készítette Gorkij városában Lenin testvére, Marija Uljanova, aki fotográfus akart lenni, és elkövette azt a hibát, hogy bennehagyta a kompozícióban a távcsövet, ami egyenesen Krupszkaja feje felé irányul, akár egy puskacsõ. Amikor elõször reprodukálták a fotót, a retusõrök kissé rövidítettek a távcsövön, amitõl az tízszer annyira puskacsõnek látszik, mint addig, a következõ retusálásnál pedig sugárpisztoly formát öltött. Csak a 80-as évek végére tûnt el teljesen a fenyegetés. Kis felüdülés ez a képsor ebben az abszolút lehangoló környezetben.
Szõnyei Tamás
Az A komisszár eltûnik - Történelmi fotóhamisítások címû kiállítás április 30-ig látható a Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájában (Budapest, V. ker., Nádor u. 11.)
David King Retusált történelem - Dokumentumok hamisítása a sztálini idõkben címû könyvét a PolgART kiadó jelentette meg Kun Miklós elõszavával.
