Felébredni képtelen katonák fekszenek egy iskolából frissen átalakított kórházban. Magányos, zavaros múltú néni érkezik ápolónak. A katona, akit ellát, csodálatos módon felébred, ők ketten pedig narkolepsziás tünetekkel tűzdelt, kedélyes kvaterkázásokba merülnek. Lám, mily szépen pörgeti a víz a malmot! Imigyen telik az idő.
Hasonló forgatókönyv szerint dolgozhatott a thai Apichatpong Weerasethakul, hiszen filmjei mindig inkább a nézőről szólnak, minthogy bármiféle dramaturgiával vagy történettel bajlódjanak. Mormogásszerű alapjáraton zengő alkotásairól nehéz eldönteni, hogy egy lassú folyású patakként vagy tekintélyes Bajkál-tóként akarnak működni. Cannes-i Arany Pálmája óta a direktor még magabiztosabban ülteti el vallásfilozófiai, lételméleti vagy épp szimbolikusan semmilyen gondolatcsíráit az arra érdemeseknek. Merthogy a türelem lenne a kulcsszó a film megértéséhez, és egy percig sem kétlem, hogy az arra fogékonyakat kétórás, megfeszített kemény munka árán valóban olyan állapotba juttathatja a film, mint kevés alkotás a pesti művészmozik zugtermeinek palettájáról.
A lét és nemlét, álom és valóság határait elmosni igyekvő Ragyogó nekropolisz a rendezőtől megszokott módon sajátos időkezeléssel dolgozik, csak a mitológiai csibészkedésbe hintett jelenetek szolgálnak némi kapaszkodóval félóránként. Aztán a körforgás folytatódik, visszatérünk az alaphelyzetbe, a vásznon már megint mindenki alszik, és lassan mi is visszakerülünk ebbe a zen állapotba.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
