Film

Ragyogó nekropolisz

  • Szabó Ádám
  • 2016. január 10.

Film

Felébredni képtelen katonák fekszenek egy iskolából frissen átalakított kórházban. Magányos, zavaros múltú néni érkezik ápolónak. A katona, akit ellát, csodálatos módon felébred, ők ketten pedig narkolepsziás tünetekkel tűzdelt, kedélyes kvaterkázásokba merülnek. Lám, mily szépen pörgeti a víz a malmot! Imigyen telik az idő.

Hasonló forgatókönyv szerint dolgozhatott a thai Apichatpong Weerasethakul, hiszen filmjei mindig inkább a nézőről szólnak, minthogy bármiféle dramaturgiával vagy történettel bajlódjanak. Mormogásszerű alapjáraton zengő alkotásairól nehéz eldönteni, hogy egy lassú folyású patakként vagy tekintélyes Bajkál-tóként akarnak működni. Cannes-i Arany Pálmája óta a direktor még magabiztosabban ülteti el vallásfilozófiai, lételméleti vagy épp szimbolikusan semmilyen gondolatcsíráit az arra ér­demeseknek. Merthogy a türelem lenne a kulcsszó a film megértéséhez, és egy percig sem kétlem, hogy az arra fogékonyakat kétórás, megfeszített kemény munka árán valóban olyan állapotba juttathatja a film, mint kevés alkotás a pesti művészmozik zugtermeinek palettájáról.

A lét és nemlét, álom és valóság határait elmosni igyekvő Ragyogó nekropolisz a rendezőtől megszokott módon sajátos időkezeléssel dolgozik, csak a mitológiai csibészkedésbe hintett jelenetek szolgálnak némi kapaszkodóval félóránként. Aztán a körforgás folytatódik, visszatérünk az alaphelyzetbe, a vásznon már megint mindenki alszik, és lassan mi is visszakerülünk ebbe a zen állapotba.

Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.