Joachim Lafosse filmjében Marie (Bérénice Bejo) és Boris (Cédric Kahn) nagyon véget akar vetni házasságának. Már rég szét kellett volna költözniük, hogy civilizált módon mondhassanak búcsút egymásnak – már csak a gyerekeik érdekében is –, csakhogy anyagi ügyeik miatt egészen sokáig képtelenek rá. Nem tudnak megegyezni, hogy a lakásuk után kit mi illet. Így viszont a túl hosszúra nyúlt kényszerű együttélés folyamatos feszültséggel, végtelennek tűnő, kimerítő acsarkodással jár. Nem csak a saját életüket mérgezik meg, de a két kislányukét is. S hogy rendezzék végre soraikat, nyilván a gyerekek felől kell jönnie a majdnem tragédiába torkolló figyelmeztetésnek. Ám addig Lafosse bemutatja az élhetetlen élet valamennyi variációját, a kiüresedett kapcsolat végletekig hatoló érzelmi hullámzásait, a ragaszkodás és az elengedés fájdalmas és kínos tüneteinek mindegyikét, mint egy oktatófilmben. Az üzenet annyi csak, hogy így ne! Közben a néző nem tud, de nem is akar azonosulni egyik váló féllel sem: nem kap hozzá tolakodó alkotói iránymutatást. Persze rossz, nagyon rossz nézni, ahogy a családi kötelékek elviselhetetlen teherré válnak, de a múló szerelemnek és az emberi kapcsolatoknak még ebben a formában is vannak igazán szép, fájóan szépséges pillanatai. Remek színészi alakítások, rendezői arányérzék és a zsigeri valóság teszi ezt a filmet minden elrettentő jelenete ellenére vonzóvá. Mert nincs mismásolás, még egy kis szerelem vagy mégis boldog vég, csak az igazság, hogy ez már rég nem szerelem, szeretet is csak alig.
Forgalmazza a magyarhangya
