Mr. Clooney-nak egyébként semmi köze az Amerikai pasztorál megfilmesítéséhez: ez egy másik rendezéssel kísérletező filmsztár, Ewan McGregor bulija. De micsoda buli ez: Philip Roth Pulitzer-díjas nagyregényét filmre vinni, ez aztán a szép, istenkísértő vállalkozás. Úgy meg aztán még inkább az, hogy tudjuk, az utóbbi időkben ki mindenki sült fel (Al Pacinótól Isabel Coixet-ig számosan) Roth kisebb igényű munkáival. Fenemód ízléses és ízlésesen unalmas próbálkozás volt valamennyi, ebben a mezőnyben szinte gyerekjátéknak ígérkezett diadalt aratni; ha McGregor filmje csak nyomokban tartalmaz egy kis Rothot, már bonthatnánk is a pezsgőt. Ám amit tartalmaz, az kicsit sem Roth: a könyvet alkotó megannyi mondatból, melyek közt – ezt speciel jól vette ki a színész-rendező – van kijelentő, kérdő, felkiáltó, sőt felszólító is, csak valami édes-bús patinát sikerült a vászonra erőltetni. A szövegértéssel nincs gond, a filmben, akárcsak a könyv lapjain, az irigyelt zsidó sztársportoló és siksze-szépségkirálynő felesége házassági idilljébe tolakszik be kérlelhetetlenül a korszellem. A mintaszülők gyermekéből nem a kertvárosi értékek folytatója, hanem – mit tesz a kor és a lázadás – szektás terrorista lesz. Történik mindez a vietnami háború idején, a hatvanas évek Amerikájában, a jómódú középosztály mind nagyobb rémületére és a szülők bénító tehetetlensége közepette. E megkapóan egyszerű, olvasónaplószerű olvasatban nagyon jól lehet nagyokat nézni, homlokot ráncolni és lemondóan, félhomályban merengeni – ezek sem lebecsülendő színészi gyakorlatok, épült már nézésből is katedrális és zsinagóga, mindez azonban nem sokat segít. McGregorból akkor sem lett volna megtört, newarki zsidó, ha felkészülés gyanánt éveket tölt egy New Jersey-i kóser mészárszékben. A Clooney-féle módszer – ha nem megy a rendezés, toldd meg egy operatőrrel –, valamit lendíthetett volna a dolgon, erre jó lesz legközelebb figyelni, ha, mondjuk, Michael Bay készít érzékeny adaptációt a Sabbath színházából.
Forgalmazza a Mozinet
