Film

Brazilok

  • - kg -
  • 2017. május 13.

Film

A körülmények azt sugallnák – kell-e sorolnunk, mit jelent ma Magyarországon cigánynak lenni –, hogy felelős filmkészítő csakis komoly arccal nyúlhat a témához. Vagy sem. Ez a sem csak­is valami „én kis falumat” jelenthet, más kiút, mint a mindent megszépítő, vidám meskete, nem nagyon látszik a szóba jöhető műfajok között, ott még nem tartunk, mint az amcsik, akik fekete emberrel játszatták újra A hét mesterlövészt – a Kincsem roma változatára még várnunk kell egy-két évszázadot, de hagyjuk az országunkat mételyező örök telhetetlenséget. Lett egy vidám cigányfilmünk, melyben a cigánysori underdogok fociban győzedelmeskednek a helyi kiskirályok és az általános cigánygyűlölet felett. A helyzet komoly, egyszersmind reménytelen, van is rasszizmus és igény is lenne rá – éppenséggel ezt sem hallgatja el a film, de ha történt már csoda Milánóban (ne a Neckermannt nézd, hanem Vittorio De Sica munkásságát!), miért ne történhetne hasonló a magyar cigánysoron is. A csoda a bevett filmes ügymenet része, jönnie kell, mert erre fut ki minden, a bajnokságot a forgatókönyvírók jó előre megbundázták, a vesztesek felé lejt a pálya, mint a mesében. A magyar vígjáték édes-bús, koltairobis vonulata felfedezte magának a cigányokat, ami elég rosszul hangzik, de a Brazilok nem valami ördögtől való szörnyűség: profi, szórakoztató szakmunka, melynek a focizó papok szép, vígjátéki hagyományára is van gondja. A kényes témák vidám feldolgozásában jöhetne akár a papságon belüli fociszenvedély is, ilyen profizmussal sok mindenből lehet mosolyfakasztó filmet csinálni.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.