Szeretjük Shane Blacket, a forgatókönyvírót, aki nélkül Danny Glover sosem mondott volna olyat, hogy I’m getting too old for this shit (Halálos fegyver), és szeretjük Shane Blacket, a rendezőt is, aki nélkül Robert Downey Jr. sosem pancserkodott volna akkorát, mint a Durr, durr és csókban. Szeretünk mi tulajdonképpen mindenkit, aki él és mozog, vagy már nem mozog Black új filmjében, a mindenféle (emberi, szakmai, műfaji) szeretettől túltengő Rendes fickókban. Szeretjük Russel Crowe-t, aki rég engedhette ki ennyire a hasát és a humorát, bírjuk Ryan Goslingot, aki még sosem volt ekkora bohóc, és szeretjük, ahogy ezek ketten az ősi Black-recept szerint párban adják-kapják a pofonokat. Aztán szeretjük még a hetvenes évek pornós Los Angelesét, szeretjük a magánkopós filmeket, szeretjük Philip Marlowe elpusztíthatatlan szellemét, az apjukat pátyolgató cserfes kamaszlányokat, Kim Basinger összes arcfelvarrását, és mit is szeretünk még? Ja, igen, a legjobban a munkájukat szerető hollywoodi szakikat szeretjük, meg azt a mondást, hogy erről a filmről süt, hogy szeretetből csinálták. A közmegegyezés szerint Black egy ilyen szeretetből filmezős fajta, és kell is, hogy jó csomó szeretetet belelássunk a Rendes fickókba, mert e nélkül még be kéne ismernünk, hogy ezt a nagyon laza, nagyon vicces, együttérzőn önironikus vagy csak annak tűnő, mai, rohanó világunkban már-már zseniálisnak látszó műalkotást semmi más nem tartja össze, csak ez a jóleső, inkább megelőlegezett, mintsem megérdemelt szeretet. Meg a két főbohóc.
A Freeman Film bemutatója
