Film

Rendes fickók

  • - kg -
  • 2016. július 2.

Film

Szeretjük Shane Blacket, a forgatókönyvírót, aki nélkül Danny Glover sosem mondott volna olyat, hogy I’m getting too old for this shit (Halálos fegyver), és szeretjük Shane Blacket, a rendezőt is, aki nélkül Robert Downey Jr. sosem pancserkodott volna akkorát, mint a Durr, durr és csókban. Szeretünk mi tulajdonképpen mindenkit, aki él és mozog, vagy már nem mozog Black új filmjében, a mindenféle (emberi, szakmai, műfaji) szeretettől túltengő Rendes fickókban. Szeretjük Russel Crowe-t, aki rég engedhette ki ennyire a hasát és a humorát, bírjuk Ryan Goslingot, aki még sosem volt ekkora bohóc, és szeretjük, ahogy ezek ketten az ősi Black-recept szerint párban adják-kapják a pofonokat. Aztán szeretjük még a hetvenes évek pornós Los Angelesét, szeretjük a magánkopós filmeket, szeretjük Philip Marlowe elpusztíthatatlan szellemét, az apjukat pátyolgató cserfes kamaszlányokat, Kim Basinger összes arcfelvarrását, és mit is szeretünk még? Ja, igen, a legjobban a munkájukat szerető hollywoodi szakikat szeretjük, meg azt a mondást, hogy erről a filmről süt, hogy szeretetből csinálták. A közmegegyezés szerint Black egy ilyen szeretetből filmezős fajta, és kell is, hogy jó csomó szeretetet belelássunk a Rendes fickókba, mert e nélkül még be kéne ismernünk, hogy ezt a nagyon laza, nagyon vicces, együttérzőn önironikus vagy csak annak tűnő, mai, rohanó világunkban már-már zseniálisnak látszó műalkotást semmi más nem tartja össze, csak ez a jól­eső, inkább megelőlegezett, mintsem megérdemelt szeretet. Meg a két főbohóc.

A Freeman Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.