Film

Máris hiányzol

  • 2016. július 2.

Film

A meghalós zsáner versenyműveinek alaphőse az élettől búcsúzó, gyógyíthatatlan beteg, (általában) negyven körüli, (kizárólag) tehetős, munkájában és/vagy családi életét tekintve sikeres nő, akit egy (általában) neves, (kizárólag) vonzó színésznő játszhat. Ezúttal Toni Collette lép Julianne Moore és Hilary Swank nyomdokába. A fő attrakció a leépülés fázisainak hatásos bemutatása. Alzheimer, ASL, rák; kemoterápia, hajkihullás, rosszullétek részletes bemutatása, esetleg, mint itt, emlőeltávolítás, sebhelyen időző kamerával. A hős szenvedése közben felfedezi az élet szépségét és/vagy pokollá teszi környezete életét, míg egyre árkosabbra világított arcán megjelenik az elfogadás, s egyszer csak szépen elalszik. Ahogy a rákbetegek szoktak. A filmekben.

Nem, nem a betegségen gúnyolódom. Az nem film. Abban haláltusa van, végtelen kiszolgáltatottság és reménytelenség. Nem szól érzelmes zene. A haldoklás filmes kliséit tartom irritálónak. Most is, amikor a mindennél mélyebb lány-, majd nőbarátság toposzára eresztik rá a gyógyíthatatlan betegséget. Pedig amit látunk, színészileg kétségtelenül hitelesen felépített, szakmailag jól kidolgozott, pörgősre, trendire, ütősre formált film, amelyben a gyerekeit felnevelni már nem tudó két barátnő története különféle viharos, ám csak kevéssé hiteles fordulatokon keresztül, túlontúl esztétikus képekben és szentimentális szófordulatokkal mondja ki azt, ami legelőször jut mindenkinek eszébe.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?