A meghalós zsáner versenyműveinek alaphőse az élettől búcsúzó, gyógyíthatatlan beteg, (általában) negyven körüli, (kizárólag) tehetős, munkájában és/vagy családi életét tekintve sikeres nő, akit egy (általában) neves, (kizárólag) vonzó színésznő játszhat. Ezúttal Toni Collette lép Julianne Moore és Hilary Swank nyomdokába. A fő attrakció a leépülés fázisainak hatásos bemutatása. Alzheimer, ASL, rák; kemoterápia, hajkihullás, rosszullétek részletes bemutatása, esetleg, mint itt, emlőeltávolítás, sebhelyen időző kamerával. A hős szenvedése közben felfedezi az élet szépségét és/vagy pokollá teszi környezete életét, míg egyre árkosabbra világított arcán megjelenik az elfogadás, s egyszer csak szépen elalszik. Ahogy a rákbetegek szoktak. A filmekben.
Nem, nem a betegségen gúnyolódom. Az nem film. Abban haláltusa van, végtelen kiszolgáltatottság és reménytelenség. Nem szól érzelmes zene. A haldoklás filmes kliséit tartom irritálónak. Most is, amikor a mindennél mélyebb lány-, majd nőbarátság toposzára eresztik rá a gyógyíthatatlan betegséget. Pedig amit látunk, színészileg kétségtelenül hitelesen felépített, szakmailag jól kidolgozott, pörgősre, trendire, ütősre formált film, amelyben a gyerekeit felnevelni már nem tudó két barátnő története különféle viharos, ám csak kevéssé hiteles fordulatokon keresztül, túlontúl esztétikus képekben és szentimentális szófordulatokkal mondja ki azt, ami legelőször jut mindenkinek eszébe.
Forgalmazza a Cinetel
