Napos tenger, fölötte sirályok röpte, aztán a tarajos hullámok, ahogy gyémántporosan széttörnek a parti sziklákon, melyek kinyúló peremén egy öreg, megfáradt férfi áll, és a távolba mered. Csak nem a múltak ütemén mereng?! De bizony azokon, mert hamarosan felvillan egy másik képsor, amelyen fiatal párt látunk; eljátszódnak a tengerparton, olyannyira önfeledten, hogy a nő szép és nyilván frissen vásárolt kalapját a vízbe sodorja a pajk szél. Ezen lehet évődni tovább.
Ha nem is ennyire giccses, de mindenképpen bántóan közhelyes Dárday István és Szalai Györgyi filmjének nyitánya, és ez nem sokat változik később sem. A jól bevált és agyonnyúzott flash back technika működik, de a vázlatos felidézésen túl alig tesz hozzá valamit a múlt értelmezéséhez. És többek közt ezért sem tudni, miről is szól voltaképpen ez az egész: Márai Sándor, jeles magyar író emigrációjáról és annak emberi-művészi következményeiről, vagy netán az író kapcsolatáról feleségével, Matzner Ilonával, akit az irodalomtörténet Lola néven jegyez (Kosztolányi a következő bökverset írta hozzá: "Szeretnék szerelmes lenni a Lolába, / de félek, hogy kilátszik a lólába"), vagy mégis inkább egy "Márai Sándor" nevű félig fiktív alakról, akinek csak modellje volt Márai Sándor, az 1900-ban Kassán született és 1989. február 21-én a kaliforniai San Diegóban öngyilkosságot elkövetett magyar író, vagy netán úgy általában véve az öregségről, a végső elesettségről, a test nyűgéről és nyilairól, vagy két egymás életét együtt lepergetett ember sírig és azon túl is tartó szerelméről, a vitákat is semlegesítő egymás iránti megbecsüléséről, tiszteletéről, kölcsönös szolidaritásáról. Vagy netán mindezekről egyszerre, ám bármiféle kitüntetett szál nélkül, vagyis iránytalanul és formátlanul végső soron. És ekkor nem tudni, hogy pusztán hanyagság vagy tudatosan vállalt formaelv a filmbéli sok anakronizmus, melyek közül talán a legkirívóbb, hogy nem sokkal halála előtt Márai a saját, A kassai polgárok című könyvének helikonos kiadását forgatja, mely jóval "valóságos" halála után jelent meg - és ekkor mintha tétjét is vesztené a film egyik fontos motívuma, hogy ugyanis az író a szovjet csapatok jelenléte miatt életében makacsul elzárkózott művei magyarországi publikálásától. Az eldöntetlenségeket és a nézői bizonytalanságokat csak fokozza, hogy azt sem tudni, mi is a film címe voltaképpen: az egyik (Az emigráns) egyértelmű irányba terelné a befogadást, míg a másik (Minden másképp van), ez a Karinthytól kölcsönvett aforizma vagy hitvallás akár általánosabb irányt is jelölhetne, és kissé a film alkotóinak ars poeticájára is utalna - ha minden másképp van, akkor ez érvényes magára a filmre is. De magában a filmben nincs minden másképp, a jelenetek vaskos realizmusa mindent legyűr, és akkor a Karinthy-mondacs csak amolyan szerfölött frappánsan hangzó, ám igazából semmitmondó frázis ebben az esetben.
Vagy a rendezők jámbor, ám megvalósulatlan szándéka. Mert a film egyik irányba sem megy el, és ez nem termékeny eldöntetlenség, hanem művészi sutaság. Márai életéről alig tudunk meg valamit, és aki nem ismeri a valódi életrajzot, az a képek alapján aligha fogja fel, hogy a házaspár életének legnagyobb tragédiája 1939-ben született és pár hetesen elhunyt Kristóf nevű kisfiuk sorsa, valamint azt sem, hogy mintegy pótlékul fogadták örökbe a gyermek Babócsay Jánost, hogy aztán vele együtt távozzanak Magyarországról 1948-ban - a néhány bevágott kép az apró fehér koporsóról, aztán Jánoska gyermekkoráról ehhez édeskevés. Jánoska sorsára egyébként sem jutott idő, halála mintegy zárójelben történik, és nem érezhetjük, hogy Márai (vagy "Márai"?) számára Lola elvesztése után ez a végső csapás. És így aztán kissé részvétlenül nézzük, hogyan halássza elő a szekreterből a pisztolyt, hogy főbe lője magát. Nincs sorsa, és ez a film legnagyobb mulasztása.
De nincs sorsa a házaspárnak sem; elmennek egymás mellett, noha együtt, kézen fogva botorkálnak az amerikai utcákon vagy a tengerparton, és hogy Lola kissé másként ítéli az emigrációt, mint férje, azt egyetlen kurta jelenetben intézik el az alkotók. Persze lehetne az is a téma, hogy Márai ("Márai"?) voltaképpen süketen megy el felesége élete mellett, és végtelen írói önzésében, folytonos alkotói lázában és morális megvesztegethetetlenségének hamis pátoszában mit sem észlel a nő testi és lelki szenvedéseiből - ám ezt is csak pasztellben kapjuk; az egész film eldöntetlen lehetőségek kidolgozatlan halmaza, beszélő maszkok fád álarcosbálja.
Nem segíthet ezen a főszereplők, Bács Ferenc és Gyöngyössy Katalin igyekezete, odaadása, szemmel látható ügyszeretete sem. A képek erőtlenek, olykor kimondottan rosszul komponáltak, dokumentumszerűek. Ja igen, ez még egy lehetőség lett volna: amolyan dokumentumfilm Márai pályájának kései szakaszáról. És ez a húr is megpendül, a sok bevágott híradórészlet ezt húzza alá. De aztán megint alábbhagy az alkotói kedv, és a film belemosódik valami szürke, megfoghatatlan általánosságba. És félő, mindez erősen elidegeníti azokat, akik ennek alapján kezdenének hozzá Márai Sándor életművének megismeréséhez. A rendezők mintha nem tudták volna eldönteni, szeressék, vagy netán kissé ostorozzák az író túlságosan is intranzigens, néha pozőrnek tetsző alakját; miként a szereplők, a szerzői intenció tökéletesen inkognitóban marad. "Milyen lassan halok meg", mondja a filmbeli Lola, és igazán nem a rendezőkön múlott, hogy a néző számára feltehetően ez a legemlékezetesebb pillanat.
Forgalmazza a Hungarotop
