Szenvtelenül követjük Emily Browningot albérleti lakásából a bordélyházig, majd vetünk pár pillantást a lelki síkjaira is, amint pénzszűkében lévő egyetemistából önmagát kizsákmányoló, magát is már csak tárgynak tekintő nővé válik. A síkjai mellett az idomairól sem feledkezhetünk meg, oly sokat látni őt a vásznon ruhátlanul. Browning (szerepe szerint: Lucy) útját érdekes figurák szegélyezik - érdekesek, mert szinte semmit nem tudunk meg róluk, honnan jöttek és miért, kik ők, és mit keresnek ott. Igaz, mindezeket róla sem tudjuk meg, bár a 100 perces műidő tetemes részében rajta pihen a kamera. Láthatjuk például, amint melózik, és kísérletben vesz részt, hogy pénzt szerezzen, majd szemünk előtt éget el egy bankót, csak úgy. Az efféle ellentétpárok alkalmazása meglehet gyermeteg megoldás, pedig Julia Leigh rendező láthatóan sok művészfilmet nézett, és ragadt is rá valami: megtanulta például, hogy ha nincs zene, képi effekt, semmi, akkor az egyszerű mozinéző agya beáll, hogy itt bizony valami készül, mégpedig a művészi címszó alatt. Így van ez most is, viszont ezúttal elmarad a drámai végkövetkeztetés. Leigh ugyanis csak kacérkodik az olyan fogalmakkal, mint a szépség, a fiatalság, a vágy, de nem gondol felőlük semmit. A Sleeping Beautyra így tetszőleges számú értelmezés ráhúzható: a gyönyör, a kellem kizsákmányolásáról szóló elmélet éppúgy megállja a helyét, mint a képek mögött a mai fiatalság ellentmondásos portréját feltételező gondolat - csekély engedményekkel persze. Magyarul a befogadón áll vagy bukik a film sikere.
Az ADS Service bemutatója
