Interjú

"Sok jó sikítás"

Peter Strickland filmrendező

  • Kriston László
  • 2012. október 8.

Film

Családi örökségéből forgatta magyar nyelvű első filmjét, a komoly kritikai sikerű Varga Katalin balladáját. Második munkájára már egymillió fontot kapott. A horrorfilm konvencióit kiforgató Berberian Sound Studio 39 éves brit rendezőjével a torontói filmfesztiválon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Amikor néhány éve elmesélted nekem a Berberian sztoriját, azt mondtam, úgy hangzik, mint egy Dario Argento-horror. Hát, nem olyan lett!

Peter Strickland: A filmbéli filmes, Santini tulajdonképpen Argento-szerű maestro szeretne lenni. De csak egy lusta playboy.

MN: Szóval mi is ez a film?

PS: Meditáció a hangról. Mármint az analóg hangról. Hogy milyen megejtők és csalókák tudnak lenni a zajok. Napjainkban a horrorfilmek versenyezve zajongják túl egymást, de a hangeffektusok megalkotása rejtve marad. Arra gondoltam, miért ne csinálhatnánk az ellenkezőjét: megmutatjuk az egész hangsávot, a létrehozását, de kihagyjuk a horrorcselekményt. Mindössze azt szerettem volna, hogy a hangok ismét előtérbe kerüljenek, mert a filmesek eléggé elhanyagolták őket. Talán kicsit túlkompenzáltam...

MN: Úgy tűnik, foglalkoztatnak a stiláris kísérletek - már a Varga Katalinban is fontos szerepet játszottak a hangeffektusok. A történetmesélés nem izgat?

PS: Nézőként sem ezt tartom egy mozi legfontosabb elemének, hanem az atmoszférát. Az olasz giallo filmekben is azt kedvelem, hogy tök mindegy, mi a cselekmény, úgysem az számít, hanem a felfokozott realitásérzék. Ami már-már pszichedelikus. Az fog meg e filmekben, hogy belépünk valakinek a világába. Mintha valaminek a bűvkörébe kerülnénk.

MN: Másképp sikítanak a magyarok, mint, mondjuk, az olaszok vagy az angolok?

PS: Volt egy magyar közreműködőnk, Bartsch Kata. Remekül sikított. Magyar vizslákkal is készítettünk hangfelvételeket - mert az egyik jelenetben szereplő eb az istennek se akart ugatni.

MN: A casting tehát hangválogatás volt?

PS: Sok jó sikítást összeszedtünk. Fontos volt nekem, hogy meg tudtuk kapni Suzy Kendallt, aki olyan giallo klasszikusokban szerepelt, mint a Torso vagy a Spasmo. Mindig valóságos fénypont volt a számomra, hogy a forgatási nap végén beülhettem a sikolyfelvételeire.

MN: Inkább a hangok embere vagy hát, mint a képeké?


Fotó: Marek Szold

PS: Nem feltétlenül. De tény, hogy szeretem az intenzív zajokat. A zenében is azok az együttesek ragadnak meg, amelyek hangosak. Szeretem a Sonic Youtht, a Swanst, a My Bloody Valentine-t. Ez afféle zsigeri, fizikális élvezet. Az egyik szerepet Tóth Pálra osztottam, mert csakis olyasvalakit tudtam elképzelni, aki megérti a zene és a hangok lényegét. ' irtó jó műsort vezet vasárnap esténként a Tilos Rádión, csodás, ismeretlen zenéket játszik a világ minden tájáról, még Angliában is hallgatom az interneten keresztül.

MN: Toby Jones a film főszereplője. Nem volt lámpalázad, amiért egy ilyen tapasztalt színészszel kell dolgoznod?

PS: Dehogynem. Hiszen Toby mindenkivel dolgozott Oliver Stone-tól Spielbergen át Ron Howardig. Gondoltam, majd jól kiosztja a fejem: "Ez nem jó instrukció!" De soha nem háborgott. Valószínűleg csak az önbizalomhiányomról volt szó - a forgatás végéig velem maradt ez a drukkérzés.

MN: Amikor sorra nyerted a díjakat a Varga Katalinnal, nem éreztél rá késztetést, hogy bemutasd a középső ujjadat a magyar producereknek, akik elutasították a projektet?

PS: Nem csak Budapesten mondtak nekem nemet, Angliában is. Sőt ott volt, aki durván elküldött a búsba. Nem emlékszem, hogy Magyarországon így intéztek volna el engem. Persze megértem mindegyiküket, hiszen ha rápillantok az asztalukon tornyosuló forgatókönyvek halmazára, szükségszerűnek látom, hogy nemet mondjanak olyasmire is, amiből értékes film készülhet.

MN: A Varga Katalint nagy részben a saját pénzedből forgattad. Kerestél rajta valamit?

PS: Kiszámoltam, hogy nagyobb jövedelemre tehettem volna szert, ha elmegyek egy szupermarketbe dolgozni. Régen ténylegesen egy áruházban dolgoztam, úgyhogy tudom a számokat. Furcsa hivatás ez a rendezés. Sokat kell távol lenni és utazni, de egy rendes céges állás anyagi biztonsága nélkül. Úgy szeretném alakítani a pályámat, mint Soderbergh, aki kis és nagy filmek között ingázik. Hogy befizethessem a csekkeket.

MN: David Lynch mennyire fontos rendeződ? A Silenzio felirat többször felvillan a filmben, ami a Mulholland Drive egyik emlékezetes jelenetére rímel.

PS: Toby is ezt mondta, de az igazat megvallva nem emlékeztem arra a jelenetre! Persze most senki sem hiszi ezt el nekem. Mindenesetre lehetetlenség, hogy az emberre tudat alatt ne hasson Lynch. A Radírfej fontos része volt az életemnek. De az a felirat inkább az olasz horror bizonyos filmzenéiből jött, Morricone és mások munkáiból. Több számuk címében is felbukkan ez a szó. Silenzio. Gyönyörűen hangzik, nem? Egyébként ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az a Nurse with Wound nevű banda a 80-as évekből. Ahogyan ki vannak dolgozva az albumaik az ismétlésekkel együtt, az egészen olyan, mint ez a filmem. De Ladik Katalin is fontos ihletforrás volt. Dolgoztunk is vele a filmben. Egyik régi albumán legalább húszpercnyi intenzív üvöltés hallható. Milyen jó lenne ez egy horrorfilmben! - gondoltam. Ez vezetett rá a film alapötletére.

Kritikánk a Berberian Sound Studióról itt olvasható.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.