Film

Jövőből jövő lövő

Looper - A jövő gyilkosa

  • - kg -
  • 2012. október 10.

Film

Az időutazással csak a bajok vannak, egyrészt, mert nem létezik, másrészt, mert igen, és ha a két tényállás egyszerre forog fenn, például még nincs, de majd lesz, és a majd leszből folyamatos az átjárás a még nincsbe, akkor a hajóskapitányt Bruce Willisnek hívják. Vagy mégsem. Arra szeretnénk csak kilyukadni, hogy aki időutazósat játszik, annak rendkívül magabiztosan kell a filmjét működtetnie, hogy a logikára járó fejekben csak azután essen szét a felépítmény, hogy a fejek a mozitól már messze járnak. Arra az esetre pedig, ha szétesik, márpedig mindig szétesik, érdemes ezt-azt (egy kis dráma itt, emberforma karakterek ott) bekészíteni. Csak azért, hogy ha felszáll a köd, ne érezze magát oly magára hagyatva az ember.


Rian Johnsonnak majdnem összejött egy film, ami jó hír, sőt kisebbfajta csoda ebben az idővel babráló műfajban. Johnson flottul prezentálja a maga világrendjét, ezt a beárazva olcsó, de kinézetre épp eléggé látványos jövőt, olyan flottul, hogy amikor az éltes Willisre végre (hisz' ez kampányilag ellőtt poén) fegyvert emel ifjonti énje (a Willist játszó Willisszel a Willisre maszkírozott Joseph Gordon-Levitt néz farkasszemet), nemhogy nem fullad röhejbe a jelenet, hanem szépen illeszkedik a dolgok Johnson által meghekkelt menetébe. A dolgok menetén is csak ezután kezdenek kiütközni a sci-fi-író gyötrelmei, akinek mindenképp el kell juttatnia a két Willist arra a kívánatos magaslati pontra, ahonnan a szebb jövő vagy egy elfogadható befejezés jól látható. Ez sok és fölösleges logisztikájába kerül Johnsonnak, de nincs mit a szemére vetni: megteremtette a kétwillises filmet, hozott anyagból pedig felépített egy eredetinek ható, noha ezerszer látott világot. Az írói rafinéria megvan, a látványvilág nemkülönben, és a világépítő szándékok sem tűnnek túlzónak. Ha még tétje is lenne az egésznek, már azon túl, hogy Johnson miként jön ki a saját csapdáiból (többnyire ép bőrrel), az talán már sok is lenne.

A Pro Video bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.