Sörényes önarckép

Steven Spielberg: Hadak útján

  • Greff András
  • 2012. február 9.

Film

Az az állítás, hogy Steven Spielberg ordenáré giccset rendezett, alkalmasint már tíz vagy húsz évvel ezelőtt sem lett volna elegendő ahhoz, hogy az érdeklődés szikráját csiholja elő bárkiből is. De nem csupán az ásításra ingerlő banalitás a gond vele: Spielberg különleges esetében azzal is számolnunk kell, hogy mégoly méltányos nyilatkozatunkkal jócskán ellövünk a céltábla mellett. Hiszen ha végigtekintünk a szakállas ikon opusain, világosan látszik, hogy szóra sem érdemes filmet csakis olyankor adott ki a kezéből, amikor robotpilótára kapcsolva iparoskodta végig a rá bízott munkát (gondoljunk a Különvéleményre). A Hadak útján ezzel szemben távolról sem érdektelen rutindarab. Szívvel gondozott, rózsaszínes, grillázsszagos mozi: átjárja a spielbergi lélek fülledt melege, teret juttatva a játéknak, amikor azt kell várni, hogy a legváratlanabb helyeken felcsillogjon előttünk a rendezői zsenialitás.

Egy ilyen aprócska csodához nagyjából egy órát kell most kibekkelni: már a francia fronton ügetünk 1914 körül a brit farmról elszakajtott, Joey nevű meselóval, amikor a búzatáblák közül megindul a németeket sújtó lovasattak – kétszáznegyven, mesteri képekkel táplált másodpercben, ahol még a tömeges halál ábrázolására is okos megoldást talál a néhány áldott pillanatra önfeledten dirigáló alkotó. Ahelyett hát, hogy a film végén fejünket lendületesen a falba vernénk, növelje önbecsülésünket, hogy hajlandók voltunk ezért az egyetlen ínyencjelenetért alámerülni ebben a közel két és fél órás, a didaxis fullasztóan sűrű krémjével repedésig töltött kreálmányban.


Mindazonáltal a Hadak útján érdekességéért nem a heroikus nézői kotorászás szavatol, hanem a tény, hogy ez itt Steven Spielberg tán legőszintébb filmje, melyben a rendező a visszapillantó tükörben felsejlő arcmásával néz farkasszemet. A mai retrós közegben teljesen logikus húzás lett volna, ha Spielberg a (számára) dicsőséges 80-as évek legelejéhez kanyarodott volna vissza, de a helyzet ennél súlyosabb. A Hadak útján nem a fényes fantáziát, világraszóló szentimentalizmust és irigyelni valóan laza csuklót elegyítő legényévek megidézésére irányuló kísérlet, hanem vágykergető időutazás az amerikai hangosfilm hajnali korszakába; abba az időbe, amikor az órákat az Elfújta a szélhez igazították Hollywoodban, az istent Frank Caprának hívták, az előremutató tehetséget meg Walt Disneynek. Ebben az avas koordinátarendszerben elhelyezkedve Spielberg szerint ma sem lehetetlen érvényes filmet készíteni, és e mulatságos elméletet mindenféle irónia nélkül adja elő: a fordulatgazdagság ellenére a kameraállásokig menően kiszámítható, nevetségesen szimpla, üresen pöffeszkedő, leírhatatlanul ásatag nagyszabást csakis az választja el a frenetikus paródiától, hogy a rendező következetesen elhajtott magától mindennemű reflektálási igényt.

Mindeközben már-már nosztalgiával gondolhatunk vissza azokra a különös időkre, amikor még komoly vitákat lehetett folytatni arról, hogy Spielberg markáns elképzelése a (második) világháború leglényegéről elfogadható-e európai fejjel, vagy sem. Az a háborúvázlat ugyanis, amit a Hadak útjánban mutogat, semmiféle ajánlatként nem értelmezhető: tetszőlegesen felcserélhető díszlet csupán, ami előtt élesen kirajzolódhat egy szívszorítóan szánalmas öregkori önarckép.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.