Fotó: Szalkai Réka
Magyar Narancs: Milyen volt a román-magyar együttműködés?
Adrian Sitaru: Számos román filmes a Magyar Filmlaborban végzi el a posztprodukciós munkálatokat, így tettem én is. A filmlaborjuk talán jobb is, mint a romániai testvére, és remek szakmai háttérrel rendelkezik. Zányi Tamással a következő filmem utómunkálatain is együtt szeretnék dolgozni, noha abban a koprodukcióban nincsen magyar fél.
MN: Magyar színészek is játszanak a filmben.
AS: Igen, kettő közülük Romániában született, így románul is beszélnek (Szikszai Rémusz és Török-Illyés Orsolya), illetve a harmadik magyar szereplő Tóth Orsi volt, akinek volt egy kis román szövege, de az úgymond "mechanikus betanulás" eredménye. Könnyű volt az együttműködés. Tóth Orsit Mundruczó Kornél filmjeiből ismerem, és mindig is nagyon tetszett, amit csinál. A másik két színészt a film magyar társproducere, Vágási Emőke ajánlotta, vele sokat beszélgettünk arról, kit is lehetne felkérni úgy, hogy már az elejétől fogva tudtuk, hogy egyik szerep sem lesz főszerep.
MN: Tóth Orsi egy nyúlmaszkos figurát alakít.
AS: Ez az alak a valóságban gyökerezik: kórházban láttam, a balesetet szenvedett édesanya vette magára a maszkot, hogy ne ijessze el a gyermekét. Először féltem, hogy Orsi nem fogja elvállalni a szerepet, hiszen egész végig maszk takarja az arcát, de rögtön megértette, miről van szó; a mimika helyett a testi jelenlétével játszott.
MN: Igaz történet?
AS: Teljesen önéletrajzi ihletésű - nagyjából minden, amit a filmben látunk, megtörtént a valóságban is, velem és az édesanyámmal, 2007-ben. Akkoriban volt az első nagyjátékfilmem, a Sporthorgászat párizsi bemutatója, és alkalmam volt beszélni a francia producereimmel, Marie-Pierre-rel és Juliette-tel. Megkérdeztem őket a történetről, hogy szerintük elég érdekes-e ahhoz, hogy filmet csináljak belőle: a válasz bátorító volt. Persze a sztoriban nem mindent hagytam meg úgy, ahogy a valóságban volt, egy pár dolgon változtattam: de kilencven százaléka annak, amit a filmben lát, tényleg megtörtént az életben is, leginkább ugye velem.
MN: Ez nagyon erős művészi együttműködésre utal önök között.
Juliette Lepoutre: Néhány éve Párizsban találkoztunk, a Paris Cinéma fesztiválon. Adrian megmutatta az első, Locarnóban a legjobb film Leopárdjával díjazott rövidfilmjét (Waves), és rögtön tudtuk a partneremmel, Marie-Pierre Maciával, hogy akarunk vele dolgozni. 2007-ben ugye már együtt voltunk a producerei az első nagyjátékfilmjének, a Sporthorgászatnak. Egy évvel később A legjobb szándékkal szintén közösen vettünk részt a cannes-i fesztivál forgatókönyv-fejlesztő programján.
MN: Ennek ellenére a filmben nem volt francia koprodukciós fél.
JL: Igen, mi végül csak művészi és kreatív értelemben lettünk producerei a filmnek, Adriannal két évig dolgoztunk a szkripten. Ennek az az oka, hogy Franciaországban a román filmek támogatásában leginkább csak az Artéra lehet számítani. Ha az ember nem szerzi meg őket, ahogy ez sajnos nekünk sem sikerült, akkor lehetetlen összeszedni francia anyagi támogatást. A legújabb filmjén is együtt dolgozunk vele és a román producerével.
MN: Erről mit lehet tudni?
AS: A címe Domestic lesz: novemberben indultunk a forgatással, de magát a forgatókönyvet A legjobb szándékkal párhuzamosan írtam; az négy évig készült, volt időm közben másik projekten dolgozni.
MN: Miről szól?
AS: A legfőbb téma az emberek és az állatok közötti együttélés, viselkedésbeli hasonlóságaink és különbségeink. Hogyan lehet az, hogy egyszerre vagyunk képesek az állatokat szeretni, majd ugyanakkor gond nélkül le tudjuk ölni és megenni őket.
MN: Mi ébresztette fel az érdeklődését az állatvilág iránt?
AS: Igazából a téma nem volt új. Már a legutóbbi, The cage című rövidfilmemben is ez érdekelt. Ez az etűd része a Domesticnek, egy kisfiú talál az utcán egy sérült galambot, és hazaviszi. Először az apja teljesen ellene van a madár megtartásának, de aztán egyre jobban megenyhül a galamb és a családja iránt. Mindez számos abszurd helyzetet eredményez, sok fekete humorral. Ez a nagyfilmben sem lesz másképp.
MN: Az abszurditás már A legjobb szándékban is fontos: amikor a kórházban fekvő édesanya egyszer csak rúzsozni kezdi magát, az embert kirázza a hideg.
AS: Amikor édesanyám agyvérzéssel kórházba került, és látogatóba mentem hozzá, szörnyen ijesztő volt: egyszer csak az ágyán ülve, fényes nappal rúzsozni kezdte magát. Utólag jöttem rá, beteg állapotának megfelelően, amibe reggel és este keveredett, neki ez teljesen természetes volt.
MN: Ha már itt tartunk, jobban van az édesanyja?
AS: Igen, köszönöm, jól van. De ahogy azt már a filmben is látni lehetett, a valóságban is úgy történt: míg az anya idővel jobban lesz, a fia egyre rosszabbul érzi magát a saját paranoiájának és a helyzetből adódó félelmeinek köszönhetően - ez velünk sem volt másképp.
MN: Ugyanakkor a film sohasem mutatja az ő szemszögét - inkább csak az őt figyelő emberekét.
AS: A Sporthorgászatban még száz százalékban a főszereplők szempontjából forgattam le a filmet, majd úgy vágtam meg, hogy mindenkinek az aspektusa benne legyen. De A legjobb szándékban ennek pont az ellentétére törekedtem. Főleg az apa szemszöge a fontos, amikor együtt söröznek otthon, vagy éppen a kórházba mennek, ezek kulcsfontosságú jelenetek. A történet fájó személyes volta miatt a kamera munkájával próbáltam objektivitást vinni a filmembe.
MN: A mai román film sorozatosan jelentős nemzetközi sikereket arat. Erről mi a véleményük?
AS: Így, "belülről" válaszolni erre nagyon nehéz: a részemről semmiféle hullámot, trendet nem próbálok követni, csupán a saját utamat szeretném megtalálni. Persze az én filmjeim is az úgynevezett "mai román mozi" részét képezik, hiszen lehetetlen kimaradni belőle: ha valaki mást szeretne csinálni, például klasszikus komédiát, arra ma sokkal nehezebb pénzt kapni.
JL: A román új hullámos rendezők elismertsége ellenére, ahogy azt a mi példánk is mutatja, sajnos a koprodukciók szempontjából egyre nehezebb a román film helyzete a francia piacon, bár a forgalmazásban mindig számíthatnak Franciaországra.
MN: És a kortárs magyar filmről mit gondolnak?
JL: Produceri szemmel nézve nagyon nehéz az önök helyzete. Miután társammal mi is producerei voltunk Tarr Béla legutóbbi filmjének, A torinói lónak, számos fiatal magyar rendező megkeresett minket francia támogatás miatt. Kettővel közülük komolyabban is foglalkozunk, de A torinói ló esetében annyira megnehezítették a dolgunkat a produkció végén elmaradó anyagi támogatások, hogy egyelőre sajnos semmi biztosat nem tudok mondani.
Szalkai Réka
|
A Legjobb szándékAnya csak egy van, és ez az egy anya épp kórházba került agyvérzés erős gyanújával. Kórházi ágyához ketten érkeznek ki: a román új hullám és egy felnőtt fiúgyermek. Mindkettőnek megvannak a maga rögeszméi. Ami a fiút illeti, felhorgadó anyakomplexusánál és jó szándékú akarnokságánál csak a román egészségügybe vetett mély állampolgári bizalmatlansága erősebb, ami pedig a román új hullámot; nos, elég időnk volt kiismerni, hogy tudjuk, vagy legalábbis joggal vélelmezzük, hogy az élet (meg az infúzió) fog csordogálni a szemünk előtt. Lassan, hétköznapi módon, ezer apró, ismerősen életszerű részlettel ajándékozva meg az ezer apró, ismerősen életszerű részletet mind sajátjának érző mozinézőt. Folytatódik hát e csodás barátság, melynek hőfoka a 4 hónap, 3 hét, 2 nap idején tetőzött, s azóta egyre-másra kapjuk a precíz publicisztikákat az élet minden területéről; családok, munkahelyek, kisebb-nagyobb határhelyzetek környékéről. A tegnap szenzációja még ma is jó karban van, a fesztiválokon jól szerepel, és még biztos lesz néhány jó éve, az óvónők és a vízügyi dolgozók például nagyon várják, hogy élet- és munkakörülményeik, hétköznapjaik és hétvégéik a filmfesztiválok fókuszába kerüljenek. És ez így is van jól, egyedül a szubjektív kamerahasználatot kéne uniós eszközökkel valahogy mérsékelni. - kg - A Szuez Film bemutatója |
