Már csak azért is felelőtlen dolog lenézni a spermavígjátékot, mert nélküle például sohasem tudnánk meg, mit érezhet egy negyvenes, kékgalléros, felelősséget hírből sem ismerő férfiember, aki fiatalabb éveiben addig járt a spermabankba, míg a sok betétből 300-nál is több gyermeke született. Ami nem is lenne még gond, ha felcseperedvén a kisvárosnyi utód ne akarná megismerni - akár peres úton is - a tégely tartalmának tulajdonosát. Ken Scott filmje azon a pályán játszik, ahol a játszi könnyedséggel előadott oltári blődségek versenyeznek, és itt valóban a könnyedségen áll vagy bukik minden. Azon a könnyedségen, mely jó ízléssel és arányérzékkel párosulva jól navigálja a cselekményt poén és pátosz között, és ami mit sem érne egy alkalmas színészarc nélkül. Egy olyan nélkül, mely a két p betűs véglet között megnyerő módon váltakozik. A kanadaiaknak biztosan ismerős Patrich Huardnak pont ilyen az ábrázata - ugyanez a szintén Scott által rendezett hollywodi remake (bemutató decemberben) hőséről, Vince Vaughnról aligha állítható. Nem tehetünk mást, mint bizakodunk, hogy a tenyeres-talpas amerikai komikus nem veti vissza az ondkom épp csak elkezdődött felemelkedését.
Az Anjou Lafayette bemutatója
