Film

Starbuck

  • - kg -
  • 2013. december 21.

Film

Jönnek fel a kanadai kisműfajok: Alice Munro Nobeljével a kanadai és úgy általában a novella kapott aranyfedezetet, de nem kell többé aggódni a spermadonor-komédiák fennmaradásáért sem: a francia-kanadai Starbuck sikere azt jelenti, hogy új, a közelmúlthoz képest mindenképpen rózsásabb fejezet nyílt a spermabankokból kiinduló ondókomédiák (ondkom) történetében.

Már csak azért is felelőtlen dolog lenézni a spermavígjátékot, mert nélküle például sohasem tudnánk meg, mit érezhet egy negyvenes, kékgalléros, felelősséget hírből sem ismerő férfiember, aki fiatalabb éveiben addig járt a spermabankba, míg a sok betétből 300-nál is több gyermeke született. Ami nem is lenne még gond, ha felcseperedvén a kisvárosnyi utód ne akarná megismerni - akár peres úton is - a tégely tartalmának tulajdonosát. Ken Scott filmje azon a pályán játszik, ahol a játszi könnyedséggel előadott oltári blődségek versenyeznek, és itt valóban a könnyedségen áll vagy bukik minden. Azon a könnyedségen, mely jó ízléssel és arányérzékkel párosulva jól navigálja a cselekményt poén és pátosz között, és ami mit sem érne egy alkalmas színészarc nélkül. Egy olyan nélkül, mely a két p betűs véglet között megnyerő módon váltakozik. A kanadaiaknak biztosan ismerős Patrich Huardnak pont ilyen az ábrázata - ugyanez a szintén Scott által rendezett hollywodi remake (bemutató decemberben) hőséről, Vince Vaughnról aligha állítható. Nem tehetünk mást, mint bizakodunk, hogy a tenyeres-talpas amerikai komikus nem veti vissza az ondkom épp csak elkezdődött felemelkedését.

Az Anjou Lafayette bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.