Beszélnünk kell a zongorázó nácikról! A zenetörténet bűnösen hanyagolja őket, ámde a film, az aztán nem nélkülözheti az érzékeny lelkű megszállót, aki civilben széplélek volt, Chopint reggelizett és Händelt vacsorált, de egy nagyobb ország megszállása sem ölheti ki belőle az élet szebb dolgai iránti rajongást. Melville-től Polanskin át ível a zeneértő nácik sora – ezúttal korunk nagy belga színészének, Matthias Schoenaerts-nak kell összeegyeztetnie a franciák megszállását az ábrándos zongorafutamokkal. Schoenaerts nem alaptalanul Antwerpen büszkesége: megrendülten lő főbe, és érzékenyen szerez zenét – tehetségéből szimultán tányérpörgetésre is biztos telne. Férfias sármjától viszont Európa vezető színésznőinek egész sora elesett már, Carey Mulligan, Kate Winslet, de még Marion Cotillard sem tudott ellenállni, most pedig Franciaország mellett Michelle Williams (USA) is kapitulál. Ahogy Párizs nem bírja a németek rohamát, úgy a franciát játszó Michelle is hamar felad minden ellenállást, és enged a beköltöztetett német finom billentyűkezelésének. Sötétben tapogatózó románcuknak nemcsak a történelem, de Kristin Scott Thomas népmeseien szigorú anyósa is keresztbe tesz: a nagy angol-francia színésznő az összeszorított szájú szigorú nézés e havi bajnoka. De az igazi hős mégiscsak Michelle Williams, aki itteni teljesítményével bizonyítja, hogy bármely történelmi korban, tetszőleges vérzivatarban is megőrzi bájos hamvasságát. Cate Blanchett volt ilyen mint francia ellenálló az ugyancsak pokoli ízléses és nem kevésbé háborús Charlotte Grayben.
Forgalmazza a Vertigo Média
