Kossuth papja és a néző unalma

  • Gera Márton
  • 2015. október 10.

Film

A 48-as szabadságharc paphősét bevitték a köztévébe. Nem kellett volna.

Megyünk vissza az időben: megint ott tartunk, hogy kötelességnek érezzük, hogy minden történelmi alakról készüljön egy tévéfilm. A minőség úgyis mindegy.

Most viszont úgy tűnik, mégsem annyira mindegy, a Kossuth papja ugyanis a műfaj teljes félreértése: olyan tévéfilm, ami után a néző inkább köszöni, és marad a megszokott műsoroknál. Pedig az ötlet valahol szép: meséljük el Könyves Tóth Mihály református lelkész történetét, aki az 1848–49-es szabadságharc alatt elég jelentős szerepet vállalt: írt és lelkesített, s próbált bízni abban, hogy föltámadhat a tenger.

false

Csak éppen a történetet el kellene mesélni, ami most nem történik meg. Tóth-Máthé Miklós regénye sehogyan sem akar képernyőre kerülni: aki nem ismeri a történetet, elég nagyokat nézhet, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Mert az világos, hogy szinte minden jelenet magasztos – sírnak és rínak, a szereplők egymás nyakába borulnak –, de alapvetően nem történik más, mint a regény dialógusainak felmondása. Az is elég ügyetlenül – valamiért például elfelejtettek szólni a színészeknek, hogy ha a másikkal beszélünk, akkor talán érdemes a szemébe nézni, és az sem egészen világos, miért gondolja azt valaki, hogy ha próbál nagyon szomorúan nézni, akkor annak is fog tűnni.

Maradnak a patetikus jelenetek: gyakran hosszú másodpercekig senki sem szól semmit, csak azt látjuk, miként sétál a református lelkész a cellájában. Aztán csak jönnek a jelenetek egymás után, de nem állnak össze egésszé. Mintha egy telenovellát néznénk, ahol az egyik pillanatban még az erdőben sétálgat az apa a lányával, majd már ott vagyunk a szobában, ahol éppen a kompromittáló írásokat égetik el.

false

Nyilván volt valami cél, és az alighanem nemes is volt, de a végeredmény már kevésbé az. Nem kellett volna például monumentális díszlet, de az azért jó lett volna, ha a szereplők nem pár négyzetméternyi helyre szorulnak be.

Ahogy mondjuk az is jó lett volna, ha megtudjuk, ki is az a Könyves Tóth Mihály.

Duna World, október 6.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.