A központozás nélküli próza nagymestere, a világvége-irodalom királya, a vadnyugatok összevérzője, az emberben lakozó rossz költője, szóval Cormac McCarthy két színdarabot írt mostanáig. A másodikból Tommy Lee Jones rendezett filmet. Biztos azért, mert látott valamit a darabban, ami filmre kívánkozik. Hogy színpadra nem kívánkozott, azt a színikritikusoktól tudni - mint írták, McCarthy remek író, akkor is az, ha színdarabot nem tud írni. Most az is kiderült: filmet se. A cselekmény: Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson ülnek egy asztalnál. A 16. percben Jones átül a pamlagra, Jackson meg egy székre. Egy szoba, két ember. Az eső esik, majd eláll. A szomszédban csetepaté zajlik, majd abbamarad. Jones néha helyet változtat. Jackson is.
Mindeközben istenről, emberről, az élet értelméről folyik a szájkarate a nevenincs fekete (hívő, börtönviselt) és a nevenincs fehér (hitetlen, egyetemet viselt) ember között. Történik mindez azután, hogy Fekete - nem láttuk, a főcím előtt történt - megmentette az öngyilkosságra készülő Fehért. Ha Jones azt látta meg a darabban, hogy az két javakorabeli nagy színészre írt prémium-helyzetgyakorlatok hosszú sora, s mint ilyen, színészi manna, akkor jól kalkulált. És tényleg: némi ráhangolódás után valóban lehet úgy nézni e veretes szócséplést, mint két nagy színész referenciamunkáját. Vagy mint egy régi híres színészképző hosszú reklámspotját: ha hozzánk jár, így fog majd szúrósan nézni (lásd Jones), és ilyen ízesen ejti, hogy nigger és/vagy honey (Jackson). Világszínvonal! Brosúrát postázunk.
Forgalmazza a Pro Video
