Magyar Narancs: Tarkovszkij találkozása Vincente Minnellivel - ez volt az Allegro című filmje, legalábbis az ön egyik jól hangzó meghatározása szerint. A Minden rendben lesz hogy írható le?
Christoffer Boe: A Parallex-terv találkozása az Egy kínai bukméker meggyilkolásával. A hetvenes években nagyon tudták, különösen Alan J. Pakula, hogyan kell ötvözni a paranoiát a politikával és a személyes félelmekkel - ebből én elhagytam a hetvenes éveket, de megtartottam a paranoiát és a politikát. Cassavetes filmje pedig éppúgy szól az amerikai identitásról, mint egy férfiról, aki kétségbeesetten kapaszkodik az épp szétesőben lévő életébe - ebből én elhagytam Amerikát, de megtartottam a szétesőben lévő férfiembert.
MN: Első nagyjátékfilmjével, a Rekonstrukcióval végignyerte a jelentős fesztiválokat, mindenki a dán film nagy ígéreteként emlegette, és mit mondott eközben: azt, hogy a dán filmek többsége ultragáz. Fenntartja a véleményét?
CB: Fenn. A többség még mindig tré, persze vannak kivételek. De ez senkit se lombozzon le, elvégre így van ez minden filmiparban, minden művészeti ágban. Létezik néhány tehetség elvétve, akik nem tudnak olyat csinálni, ami ne lenne izgalmas, és sok olyan, akik viszont csak olyat tudnak, ami a legkevésbé sem az. Így értettem.
MN: A dán filmet mégis úgy szokás körbehordozni, mint a "kis nemzet, nagy filmgyártás" szép példáját...
CB: Azért azt meg kell hagyni, hogy nagyon erősek az alapok, tanárokból például igen jól állunk. Talán az egy szem Nicolas Winding Refn kivételével mi mindannyian ugyanannak az iskolának a neveltjei vagyunk. Van egy tisztességes középszint, ami alá azért nem nagyon mennek a filmek minálunk, de a művészethez vezető út valahol itt, e fölött kezdődik.
MN: Kik a nagy tanáregyéniségeik?
CB: Mindenekelőtt Mogens Rukov. Többek közt ő írta a Vinterberg-féle Születésnap forgatókönyvét (és Boe Rekonstrukcióját is - a szerk.). Az ő megközelítési módja, amit ő "natural story"-nak szokott emlegetni, szinte mindenkire hatott, aki itt az elmúlt tíz-húsz évben valamit is letett rendezőként az asztalra. A natural story alatt durva leegyszerűsítéssel azt kell érteni, hogy függetlenül attól, milyen rétegeket, micsoda bonyolult és pompás konstrukciót építgetsz, alatta mindig meg kell, hogy legyenek a banális részletek is, a Születésnap esetében például, hogy ki hogyan érkezik meg, mit eszik, vagy mit vesz fel az alkalomra. Ez a dán érzékenység, ettől működik a dolog. És persze vannak, akik nemcsak tanítják, de főállásban csinálják is, Lars von Trier például megkerülhetetlen ez ügyben is, hiszen nemcsak rendez, hanem filmgyártó cége, a Zentropa révén közvetve vagy közvetlenül sokak munkáját segíti.
MN: Ön beletartozik Trier körébe?
CB: Én inkább a saját körömbe tartozom. Nem kétséges, hogy Trier a dán film keresztapja, övé a cannes-i vörös szőnyeg, de azért neki sem árt egy kis versenyszellem. Én vagyok a fiatal trónkövetelő.
MN: Milyen a rivalizálás pillanatnyi állása?
CB: Ő még mindig nagyon gyorsan fut, de nálam az ifjúság előnye.
MN: A cannes-i vörös szőnyeg önnek is megvolt. A Rekonstrukció elhozta az Arany Kamerát, aztán a későbbi fesztiválszereplések fényében úgy fogalmazott: a csúcson kezdtem, és szívós munkával lefelé küzdöttem magam.
CB: Olyan filmeket csináltam, amik nem nagyon kellettek a közönségnek, de még a művészmozik is idegenkedtek. Megyek a saját fejem után, szerintem ez a helyes út, és persze remélem, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, ismét összefutok a közönséggel. Egyelőre száműzetésben vagyok, nem akarnak összejönni a kívánatos nézőszámok. De nem az önsajnálat beszél belőlem. A nekem tetsző filmek amúgy sem jönnek be a dánoknak, ott van például David Lynchtől az Inland Empire - a huszonegyedik század legnagyobb filmje, és a kutya nem nézte meg.
MN: Személyesen is találkozott Lynchcsel?
CB: Lynch senkihez sem fogható tehetség, úgyhogy, ha valaki ne adja isten azzal jönne, hogy a filmed így vagy úgy őt idézi, az épp úgy sértés Lynchre, mint arra nézve, akinek a filmjét ily módon méltatják. Az élő filmrendezők közül szerintem ő a legnagyobb. Amúgy egy végtelenül kedves ember, de az ilyen találkozásoknak, azon túl, hogy a tanítvány megbizonyosodhat arról, hogy a mester is csak emberből van, semmi jelentőségük. Jelentőségük a filmjeinek van. A filmek pedig mindig izgalmasabbak a filmeseknél. Ez alól talán csak Godard a kivétel. De vele nem mernék találkozni. Az olyan lenne, mintha Istenhez kérnél időpontot.
A Minden rendben lesz kritikáját lásd a Visszhang rovatban.
