Az olasz-amerikai Joe Bonamassa apja hangszerüzletében, hatalmas lemezgyűjtemény mellett nőtt fel. Négyévesen kezdett gitározni, mire hat lett, már fejből nyomta Jimi Hendrix Voodoo Childját. Szinte minden blues-rock albuma vezette a Billboard slágerlistákat. Manapság új bandájával, a Black Country Communionnal is tágítja (Derek Sherinian, Jason Bonham és Glenn Hughes társaságában) a műfaj határait. Október 28-án a Petőfi Csarnokban immár harmadszor győződhetünk meg élőben a harminchárom éves zenész stílusérzékéről.
*
Magyar Narancs: Legújabb, tizedik albumodat, a Black Rockot inkább a feldolgozások, mint a saját szerzemények jellemzik.
Joe Bonamassa: Ezúttal azzal kísérleteztem, hogy a bluest a tradicionális görög zenével ötvözzem, ami egyfajta útkeresés a számomra. Jó kis vérfrissítésnek számított az is, hogy Santorini szigetén, az ottani Black Rock stúdióban rögzítettük az albumot, részben görög zenészekkel - innen a címe is.
MN: Bobby Parker-, Leonard Cohen- és Jeff Beck-szerzemények mellett van rajta egy duetted B. B. Kinggel - Willie Nelson Night Life című dalában játszotok együtt.
JB: B. B. King a legnagyobb példaképem, az egyetlen mentorom, szellemi atyám. A játéka, a lénye, a szerzeményei, a hangszerelései mind-mind inspirálólag hatottak és hatnak rám folyamatosan. Igazság szerint őkeresett meg anno engem: egy napon megkért, hogy zenéljek a koncertturnéján. Tizenkét éves voltam akkor, és megkezdődött közöttünk egy meghitt baráti kapcsolat, ami már idestova húsz éve tart. Azt szeretem benne a leginkább, hogy kortalan. Mindentől és mindenkitől függetlenül még mindig azt a zenét játssza, amiben hisz, amit szeret.
MN: Ennek ellenére, ha hatásokról kérdeznek, többnyire angol gitárosokat, együtteseket említesz: Eric Claptont, Jeff Becket, Peter Greent, a Creamet, a Led Zeppelint.
JB: Valóban, úgy adódott, hogy beleszerettem a brit és az ír bluesba. Nekem való srácok pengetik. Hozzám szólnak. Az amerikai blues vadabb, hangosabb. Az angolszász zenészek valahol mélyebben és fesztelenebbül csinálják, mint az amerikaiak. Mindent alávetnek benne az érzékek és az érzelmek kifinomultságának. A hatvanas évek végének angol bandái mindmáig folyamatos hatással vannak rám. Az egyik kedvencem a Led Zeppelin, Jimmy Page pedig valóságos király a szememben.
MN: "Hódoltál" is nekik a You & Me albumodon.
JB: Igen, a Tea For One-nal, egy viszonylag ismeretlen számukkal. Nem akartam abba a hibába esni, hogy valami nagyon ismertet vegyek elő tőlük.
MN: Második szólólemezed, a So It's Like That óta egyre rockosabb bluest játszol.
JB: Mélyen tisztelem a hagyományokat, de soha nem csinálnék olyan zenét, amelyik kizárólag a múltra hagyatkozik, a kísérletezés lehetősége nélkül. A klasszikus blues szabályain túlra akartam tágítani a zenémet, valami keményebb, "súlyosabb" hangzás felé elmenni: ezt nevezem én új zenei útkeresésnek. A kritikusok szemében egyre inkább a rockhoz közelítek, de az én nézőpontom szerint még mindig bluest játszom - mint ahogy a Led Zeppelin első lemeze is az volt.
MN: Apai ágon mondhatni beleszülettél a zenébe. Hogyan kötöttél ki a bluesnál?
JB: Apám gitározott, és volt egy hangszerboltja, a nagyapám és a dédapám trombitált. Valójában apám jelölte ki úgymond az utamat. Tőle kaptam az első gitáromat, amin eleinte klasszikus zenét tanultam. Aztán amikor beleuntam - már nyolcévesen - a komolyzenébe, böngészni kezdtem a családi lemeztárat. Bárhová nyúltam, mindenütt blueslemezekre bukkantam. Felkavaró élmény volt az elektromos gitárok hangzása, B. B. Kingé, Stevie Ray Vaughané. A blues nekem olyan, mint egy érzelmi szelep vagy egy üres vászon, amire még bármit lehet festeni. Nincsenek szabályok, nyitott "térkép", amibe egyaránt belefér a heavy metal, a dzsessz, a progresszív rock és a soul.
MN: Vélhetően nagy előnyét láttad annak, hogy az édesanyád kezdetben az ügynököd is volt, míg az édesapád a gitároktatód és a turnémenedzsered.
JB: A lehető legjobb dolog a családi biznisz. De pontosítanom kell, mert igazán nem volt komoly a szüleim részéről a menedzselésem, mielőtt megismertem Royt, a menedzseremet. Olyan ő nekem, mint egy testvér, mintha csak a soha nem létezett bátyám lenne. Az elmúlt húsz évet a szüleim, a húgom, Lindsay és Roy védőszárnyai alatt csináltam végig.
MN: Szerinted mi az, ami a zenében tanulással elsajátítható? Te magad is szóvivője vagy a Blues in the Schools elnevezésű oktatási programnak Amerikában.
JB: A zenét illetően nem igazán hiszek módszerekben és elméletekben. Persze nagyon fontos a technikai tudás, a hangzás, a fogások tökéletességre fejlesztése, ami szerintem mellesleg egy életre szóló program. Az érzelmek átadása viszont sehol, senkitől nem tanulható. Nekem a blues az életem. Tökéletesen kiűzi belőlem a félelem és a szomorúság ördögeit. Elégedett, boldog ember vagyok a gitárjaimmal és a fedéllel a fejem fölött. Nincs is másra szükségem.
MN: És az éneklésnek milyen szerepe, súlya van az életedben?
JB: Eleinte féltem tőle, ma már felszabadít. A gitár segíti az éneklést, és fordítva.
MN: A Blues Foundation tiszteletbeli tagjává választottak.
JB: Hihetetlen, soha nem képzeltem volna, hogy ez valaha megtörténik velem. Valahol olyan meglepetés számomra, mint amikor B. B. King a pártfogásába vett. Már csak azért is furcsa, mert nagyon konvencionális intézményről van szó, ami igazi zenei puristákból áll. Nem is értem, mit keresek közöttük a magam "fertőzött" zenéjével.
MN: Szükséges szerinted, hogy a zene társadalmi változások motorja is akarjon lenni?
JB: Az én zenémnek nincs sem politikai, sem társadalmi tartalma. Csupán eszköze annak, hogy magamról, az engem körülvevő világról szóljak. Szórakoztatni akarok, persze igényesen.
