Szeretjük a külvárosokat, itt lehet csak igazán a hely szellemére vadászni. Lehet azt úgy is, ahogy hazánkfia, Trauner Sándor tette: nála aztán minden mű volt, az amerikai irodabelsőtől a francia kikötővárosig, mégis így volt az igazi, e kimondott műviség csak ráerősített a mese valóságára. De lehet úgy is, hogy minden házfal igazi, ott állt már akkor is, amikor a kamerák még messze jártak, csak úgy nem lehet, hogy a rendezőasszisztens oldalba löki a hely szellemét, és int, hogy tessék már valamit produkálni, mert dologidő van. A tereket be kell törni, a szellemet elő kell csalni, szíre-szóra az nem jön elő, hát majd épp a Géza gyereknek, Ben Geza Afflecknek fog jönni - ezt azért senki sem gondolhatta komolyan. De Ben ment, és meg sem állt Boston-külsőig, hogy ott, az erezett aszfalton, a foghíjas homie-k között rendezőként tegye jóvá színészi botlásait. És lám, éppen ettől szép ez az ipar, hogy itt nincsenek lezsírozott helyek, mert pénzt, paripát lehet intézni, na de jó filmet?! Szemléltetésül itt van Affleck, ez a színészként nem sokat mutató, szerepválasztásaiban meg kifejezetten ostoba hollywoodi lakos, aki olyan érzéssel mozgatja krimijének szereplőit a bostoni bozótosban, mintha gyerekkori jó pajtása lenne a hely szellemének. Affleck belakja a vidéket, közben pedig nem mutogat, nem megy le kuriózumvadászba. De ez még semmi, mert egy tréningruhás vinyogára, egy köszönöm-hogy-élek gyerekemberre bízza a nyomozást, aki - hogy mik vannak! -, szintén egy Affleck. Nepotizmus? Mit bánjuk, amikor kérdéses öcs a hely okosan megszólított szellemével karöltve, elviszi a filmet, talán éppen azzal, hogy annyira nem krimibe való alkat. Gyerekképe, kívülállósága éppúgy a helyén van, mint a krimin kívül szinte minden ebben a krimiben. Nem mintha ez újdonság lenne, Denis Lehane írásainak mindig is inkább az aprólékos tájleírás és nem a hogyan és miért volt az erőssége. A Hideg nyomon is Lehane műve: egy eltűnt csecsemő utáni nyomozás, amelybe az óvodás fizimiskájú magánnyomi is bekapcsolódik. A hivatásosok persze nem nagyon csípik, mi-van-öcsizik, ahol csak érik. Mindeközben egyre több nappaliban, nappal is sötét kocsmalyukban és egyéb, látványosan lepukkant helyen fordulunk meg, hátha mégsem úgy történt minden, ahogy azt a zaklatott anya állítja. Szó se róla, tényleg nem úgy történt, és ezt a végére a rendőri erők díszei, Morgan Freeman és Ed Harris is belátják, akiknek jóformán meg sem kell szólalniuk, homlokukra van írva az egész zsáner. A fiatalabb Affleck nemcsak a hely szellemével jön ki remekül, de bölcsen hagyja, hadd játsszák csak le a nagyok, attól csak jobb lesz neki, és tényleg. És ha már a nagyoknál tartunk, hát persze hogy Eastwoodért kell szalasztani, aki ugyanezeken a telkeken mozgott, és ugyancsak Lehane-t adaptálta A titokzatos folyóban. Jelentős mű volt az, biankóra osztották benne az Oscart valamennyi színésznek, akik már a közepén meghajoltak és köszönték mindenkinek. Affleck filmjének másik nagy erénye, hogy színészei megvárják a függönyt, és csak akkor köszönik a megtisztelő figyelmet.
A Fórum Hungary bemutatója
