Film

Tangerine

Film

Mandarint karácsonykor eszünk, családunk körében, mikor kint esik a hó. Los Angelesben karácsonykor nincs hó, de naplementekor mandarinszínű az ég és vannak az utcákon fekete transgender prostik, akiknek nincs hagyományos értelemben vett családjuk. Sean Baker csinált egy tisztán iPhone-ra forgatott karácsonyi filmet azokról az emberekről, akikről még soha senki nem csinált karácsonyi filmet (másmilyet is csak ritkán).

Sin-Dee és Alexandra (akiket valóban transgender színésznők alakítanak: Kitana Kiki Rodriguez és Mya Taylor) nekivágnak LA-nek, hogy megtalálják Sin-Dee stricijét, aki megcsalta egy fehér cisgender lánnyal. Bakernek egyáltalán nincsenek grandiózus tervei: csak jól megválogatott zenékkel, helyszínekkel és színészekkel akar elmesélni egy ­road movie-t, mely ugyanúgy végződik, mint minden karácsonyi mozi. Nem akar szociális látleletet csinálni LA alfeléről, de mint a jobb neorealista filmekben, ahogy hősnőnk átszeli a várost, feltárulnak a társadalmi rétegek is (örmény taxisofőrök, akiknek fontos a hagyományos család, de titokban transznemű szexmunkásokba szerelmesek; tajvani boltosok, akik karácsonykor is a fánkpult mögött ülnek). A film szerkezete is laza, gyakran elkalandozik, lelassul. Baker szeretettel és csodálattal viszonyul hőseihez, és persze humorral (a hatást a két színésznő finoman önironikus játéka is segíti). De sok (valóban vicces) cicaharc közepette a csendes pillanatok a legerősebbek. Sean Baker egyszerre csinálta meg az év legjobb karácsonyi és egyik legjobb rendes filmjét.

Forgalmazza a CinefilCo

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.