Viszonylag ritkán fordul elő a filmművészetben, hogy a belgák a gonoszok, de David Yates most tett egy kis lépést erre. A Tarzan legendájában a Kongói Szabadállamot II. Lipót parancsára módszeresen kifosztó, az őslakosokat sanyargató és a közigazgatást szándékosan leépítő belgák a rosszfiúk.
Yates felfedezett néhány izgalmas szempontot a Tarzan-alapanyagban, így filmje ugyan nem szokványos adaptáció, de sajna mégsem jó, sőt helyenként kimondottan buta. Egyrészt felleli a Tarzan-filmekben eddig negligált gyarmatbirodalmi szálat és annak kritikáját (tekintve, hogy a vadember eddig inkább a dölyfös kolonialista világkép szimbóluma volt). Másrészt viszont naiv jó szándékában beleragad a nemes barbár sztereotípiába, és filmjében Afrika bájos, egyszerű gyermekeit még mindig a fehér ember pátyolgatja.
Elszakadva a megszokott szerkezettől (Tarzan a vadonból belép a civilizációba) visszafelé meséli el a történetet (Tarzan a civilizációból visszatér a vadonba), az unásig ismert alaptörténetet pedig jó ritmusérzékkel beillesztett flashbackekben meséli újra. Ám áldozatul esik (megint csak naivitásból) a Tarzan-sztorikban bőven mért primitivizmusnak: az európai civilizáció dekadens és elpuhult, bezzeg a vadak romlatlanok és szép a testük. A teste éppenséggel Alexander Skarsgårdnak is szép, ebben pedig ki is merülnek színészi feladatai. A film igazi mélypontjai mégis a giccses lassításokkal terhelt összecsapások a gorillák és Tarzan között. CGI-állatokat még mindig nem tudnak rendesen csinálni, de kapunk egy új szuperhőst a másik száz mellé.
Forgalmazza az InterCom
