Film

Tarzan legendája

Film

Viszonylag ritkán fordul elő a filmművészetben, hogy a belgák a gonoszok, de David Yates most tett egy kis lépést erre. A Tarzan legendájában a Kongói Szabadállamot II. Lipót parancsára módszeresen kifosztó, az őslakosokat sanyargató és a közigazgatást szándékosan leépítő belgák a rosszfiúk.

Yates felfedezett néhány izgalmas szempontot a Tarzan-alapanyagban, így filmje ugyan nem szokványos adaptáció, de sajna mégsem jó, sőt helyenként kimondottan buta. Egyrészt felleli a Tarzan-filmekben eddig negligált gyarmatbirodalmi szálat és annak kritikáját (tekintve, hogy a vadember eddig inkább a dölyfös kolonialista világkép szimbóluma volt). Másrészt viszont naiv jó szándékában beleragad a nemes barbár sztereotípiába, és filmjében Afrika bájos, egyszerű gyermekeit még mindig a fehér ember pátyolgatja.

Elszakadva a megszokott szerkezettől (Tarzan a vadonból belép a civilizációba) visszafelé meséli el a történetet (Tarzan a civilizációból visszatér a vadonba), az unásig ismert alaptörténetet pedig jó ritmus­érzékkel beillesztett flashba­ckek­ben meséli újra. Ám áldozatul esik (megint csak naivitásból) a Tarzan-sztorikban bőven mért primitivizmusnak: az európai civilizáció dekadens és elpuhult, bezzeg a vadak romlatlanok és szép a testük. A teste éppenséggel Alexander Skars­gård­nak is szép, ebben pedig ki is merülnek színészi feladatai. A film igazi mélypontjai mégis a giccses lassításokkal terhelt össze­csapások a gorillák és Tarzan között. CGI-állatokat még mindig nem tudnak rendesen csinálni, de kapunk egy új szuperhőst a másik száz mellé.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.