Kisgyerekként a közös színezés alkalmával zöld fejű és lila hajú embereket kreált, nem volt különc, de megvolt benne az a zsigeri csintalanság, amely a későbbiekben kísérletezővé, majd tabudöntögető alkotóvá tette. Mintha soha nem lett volna zavarban. Elemi természetességgel nyúlt bármihez, legyen az egy ostor, a saját teste vagy egy szál virág. Már egészen korán elhatározta, hogy sikeres, ismert és gazdag akar lenni. Emelte a fotográfia képzőművészeti ázsióját, miközben akaratlanul is része lett a homoszexualitás mint szexuális tabu kikezdésében. Életművét a pénisz ábrázolási lehetőségeinek kutatása, valamint a fotográfia mint praktikus művészet kiteljesítése határozta meg, amely egyszerre jelentette a pornográfia és a művészet határátlépését.
Mapplethorpe élete legalább olyan megbotránkoztató volt, mint a képei. Fenton Bailey és Randy Barbato hagyományos beszélő fejes dokumentumfilmje viszont épp e gazdag életanyag miatt kissé anyagidegen lett: az egykori szerető fekete selyemköpenyben regél, kurátorok szakértenek az AIDS-ben meghalt művész ereklyéi felett, barátok, pályatársak révedeznek nosztalgiázva a 60-as, 70-es évek New York-i művészvilágáról. Mapplethorpe archív vallomásainak őszintesége árnyalja a róla alkotott képet: sosem csinált titkot abból, hogy céljai elérése érdekében bármire képes.
A klasszikus formájú dokumentumfilm minden hiányérzetünk ellenére kivételes, gazdag portrét fest Mapplethorpe-ról, aki nélkül a meztelen test ábrázolásának emancipációja ma nem tartana ott, ahol.
Forgalmazza a CinefilCo
