20 év telt el ama bizonyos július 4-e óta. Ezalatt nem csak mi készültünk fel a visszavágóra, az idegenek is. Mi a technikájukat tanulmányozva csináltunk néhány fasza fegyvert, telepítettünk néhány űrállomást, és békében élve kineveltünk pár málészájú űrkadétot. Az idegenek sem lettek okosabbak, mert még mindig hihetetlenül banális trükkel fűzzük be őket, de úgy tettek, mint a film alkotói: mindenre rátettek még egy lapáttal, és most nagyobb űrhajóval, sokkal többen jönnek.
20 év hosszú idő, arra például elég volt, hogy az első film sztárja, Will Smith a világ talán legnagyobb filmsztárjává váljon, majd szépen alábukjon. Fura ez az akciófilm műfaj – az elmúlt két évtizedben sokat alakult, de semmit sem változott. Persze, ma már divat kézi kamerával szaladgálni, vagy a múlt árnyait a hősök nyakába ültetni, de a lényeg ugyanaz. Szétrúgni az ellenfél seggét, utána pedig odaköpni egy laza félmondatot. Ezzel az ars poeticával az első rész működött is; jó figurák szaladgáltak könnyed, laza hangvételű pusztítás közepette két órán át. A folytatás egyszerre akarja átvenni ezt az örökséget, emelni a tétet, és bekapcsolódni a mai pusztításfetisiszta akciófilmek áramlatába. Míg azonban külsőségekben minden a négyzetre emelődött, valójában inkább gyökvonás történt. Nincsenek valódi figurák, a tempó lapos, a szövegek olyan bénák, mintha randomgép generálta volna őket. Mindez egy hihetetlenül hangos és látványos, sötét masszában érkezik, ami próbál tekervényes lenni és több szálon futni, de már a legelején érdektelenségbe fullad.
Forgalmazza az InterCom
