Semmi baj, csak új helyre viszik õket - mondták a raboknak. Egyenként vezették ki õket, a karjuk hátrabilincselve, bekötve a szemük. Hullabûz és vérszag. Letérdeltették, majd nyakszirten csapták õket egy vasrúddal. Elõrezuhantak. Ezután késsel átvágták a torkukat, levették róluk a bilincset, ha a ruhájuk nem volt nagyon véres, azt is. Aztán a verembe lökték õket. Késõ este lett, mire végeztek. És akkor még vissza kellett hajtatni a börtönbe, lemosni a húgyos-szaros teherautót - nem volt könnyû a börtönõrélet.
Kambodzsa
Angkart emlegeti az egyikük, hogy Angkar ezt mondta, azt akarta, de ki ez a titokzatos Angkar, ez a magasabb rendû bölcs? A szó khmer (kambodzsai) nyelven szervezetet jelent. Angkar tehát a Szervezet, vagyis a Párt. Az 1975 és 1979 között több mint egymillió embert elpusztító Pol Pot-rezsim élcsapata, a Vörös Khmer, maga a minden korábbinál féktelenebb és embertelenebb kommunista rémuralom.
Fáj a feje és nem tud enni - panaszolja az egykori fegyõr, és csak ekkor, családja körében bukik ki belõle valami emberi. Amikor egykori társaival együtt rémtetteik színhelyét járják be, már õ is visszaváltozik a régi, érzelmek nélküli gyilkológéppé. Mondják, hosszú, pontos mondatokban, hogyan is zajlott akkor a börtönélet, a gyötrés, alázás, gyilkolás. Aztán - ki tudja, hogyan vette rá õket - a francia (bár a neve alapján helyi származású) rendezõ el is játszatja velük az egykori rutinmûveleteket: fenyegetés, verés naphosszat. És precízen megmutatják, aprólékosan ismétlik a mozdulatsorokat, mímelnek ütéseket, rúgásokat. Ezt akarta, ezt várta el Angkar. Végleges, elbutult fásultság? Az egykori indoktrináció kitörölhetetlen beégetettsége? Vagy az egyetlen lehetõség együtt élni a lélekre nehezedõ iszonyattal - ki tudja? Nem látunk a rezzenetlen tekintetek mögé. Bõ másfél órán át vezet minket a kamera (és Van Nath, a túlélõ festõ, akin keresztül a filmes kívülállás befelé mozdul, a részt vevõ - és emiatt észrevétlenebb - jelenlét felé) az S.21 sorszámmal jelzett hajdani börtön helyiségeiben. Írott vallomások, fényképek sora szembõl, profilból, a vallatás fázisai, ezerszer és ezerszer ismétlõdõ története annak, ahogyan a rabokat fokozatosan megfosztják emberi mivoltuktól. A felfejthetetlen borzalom.
Kína
A kulturális forradalom, a nyugati 68-as nemzedék csodálatának és elismerésének tárgya: micsoda nagyszerû, tiszta eszmeiség! Vidékre tódulnak a nagyvárosi diákok, messzi, elmaradott vidékekre, hogy az õsforráshoz telepedve sajátítsák el a nemesen tiszta munkálkodás ethoszát, gyakorlatát, világlátását!
A leküldöttek mikrovilága három és fél évtized után, ez a film tárgya, és rejtély, hogyan tudta feltörni a japán rendezõ a lelkekbe kövült egyéni tragédiák körül a befelé forduló csend burkát. A "leküldötteknek" tilos volt szerelmesnek lenni, még tilosabb volt a szex, gyereket csinálni pedig maga volt a vétkek vétke. A büntetéseket - évekig tartó kényszermunka - könnyû kézzel osztogatták akkoriban, még bizonyítékok híján is, hát még ha ott a bizonyíték, a megszületett csecsemõ. Nagy szerencse volt, ha sikerült túladni rajta. Így került Haixia nevelõszülõkhöz, egy kicsi faluba, és nem értette, miért alakult így a sorsa, ha nem kértek belõle, miért kellett megszületnie. Elkezdte hát keresni a szüleit, és ezt a keresést követi a film, beleszaladva más sorsok keserû bicsaklásaiba, megint csak az alattvalói életét öncélúan tönkretevõ diktatúra gaztetteibe. Nyomorúságos konyhák, szobák, könnyes csendek, nehezen kiszakadó vádak, a "mennyit ér egy élet?" távolról sem bölcseleti, hanem a rendszerre szegezett kérdésének válasz nélküli fájdalma. És az élet persze megy tovább, itt magas házak épülnek, ott a termést takarítják be, az életébe mindenki csak egy kicsit hal bele.
Észak-Korea
Értetlenül bámulunk megint: hogyhogy ez a derék hollandus gyárban, iskolában, de még magánlakásban is forgathatott? Ügyes, persze, csak továbbítja, amit lát, vélhetõen pár lépéssel odébb ácsorgó helyi õre/segítõje készséges és ragaszkodó társaságában. A rezsim pedig saját logikája szerint vizsgálja magát, amikor a tükörbe néz. És igenel, és bólogat - végtére is nem munkatáborban járunk, nem is a helyi ÁVH vallatószobájában. A vezért látjuk, fotón, kissé széttorzított videofelvételen (ezeket a záró képsorokat már nem kellett elbírálniuk az észak-koreai cenzoroknak), festményen, frízen, szoborként. És róla szól a dal az oviban, a gyárban, munkakezdéskor és a tornaszünet alatt, de a mûszak végén is, amikor a brigád mûkedvelõ esztrád-együttessé alakul. Ott terpeszkedik a rendszer mindenkin és mindenen, gyerekek, felnõttek és aggastyánok egész életén, a makulátlanul tiszta, rendes rab-ország lakosainak arcán immár generációk idült mosolya. Vajon mer itt bárki bárkivel, szülõjével, gyerekével, szerelmével õszinte szavakat váltani? Vagy akár õszintén gondolni dolgokra? Lehet utálni a hazugságot, ha csak a hazugság van? Van-e élet a halál után?
- kovácsy -
S.21 - A vörös khmerek halálgyára; rendezte: Tirhy Panh, Franciaország, 2002, 101 perc; Ez a lányom? rendezte: Kaoru Ikeya, Japán, 2001, 120 perc; Észak-Korea: egy nap az életben; rendezte: Pieter Fleury, Hollandia, 2004, 48 perc
