Magyar Narancs: Nem véletlen, hogy ebben a kocsmában találkoztunk. Úgy gondoltam, hogy kötõdsz ide, és a darabjaid sem függetlenek a hely szellemétõl.
Pintér Béla: A Libellának három állapotát éltem meg; '86-ban az öntöttvas székes verziót, majd volt a kockás terítõs idõszak, aztán '95 óta a jelenlegi változat. A Szkénétõl egy köpésre van, ez a fõ oka annak, hogy a társulattal majdnem minden este itt voltunk. A Népi rablét, a Kórház-Bakony és A Sehova kapuja címû darabok, ha nem is direkt módon, de ide kötõdnek. Leginkább a társulat elsõ elõadása - a Népi rablét kusza apokalipszise függ össze az itt beszerzett másnaposságok hangulatával. Ez nem biztos, hogy jó fényt vet a helyre, úgyhogy fontosnak tartom tisztázni: nagyon szeretem Foitl Bandi csapatát és a Libella törzsvendégeit. Egyébként most már általában is kevesebbet éjszakázom, mert vissza kell venni, ha az ember hoszszabb távon is élni akar.
MN: Mikor érett meg benned, hogy saját színházat akarsz?
PB: Az Artus társulatban dolgoztam utoljára csak színészként, és azzal együtt, hogy szerettem azt a munkát és Goda Gábor a mai napig a barátom, mindvégig voltak már elképzeléseim az elsõ elõadásomról. Eleinte a Picaro és a Szkéné Színház neve alatt futottak a darabjaink, késõbb azonban, hogy a nézõk és a kurátorok pontosabban be tudjanak azonosítani bennünket, nekiláttunk saját nevet keresni. Mit mondjak? Szebbnél szebb nevek vetõdtek fel, a G Pont Budapest Kabarénál azonban mégis feladtuk a keresést, és hát mivel a darabok rendezõje és írója már akkor is én voltam, jobb híján felvettük a meglepõ és szellemes Pintér Béla és Társulata nevet.
MN: Gründoltál magadnak egy színházat, kiderült, hogy sikereset. Nemcsak hazai szakmai díjakat kaptok sorra, de külföldön is turnéztok. Megítélésed szerint hová tart most ez a te híres társulatod?
PB: Az a legfontosabb, hogy érzek magamban erõt a folytatáshoz. Legújabb darabunk, A sütemények királynõje bemutatója elõtt is már a következõ munka foglalkoztatott. Nem tervezek hosszú évekre elõre, de úgy érzem, tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy élõ maradjon a színházunk. Az biztos, hogy kizárólag magas hõfokon szabad dolgozni.
MN: Hogyan lehet fenntartani azt a bizonyos hõfokot?
PB: Nekem mint a társulat vezetõjének maximálisan fel kell készülnöm a munkára, hogy a próbán olyan nagyságú feladatot adjak a színészeknek, amire bemozdulnak. Ez az én felelõsségem, a kollégáké pedig a nyitottság és a koncentráltság. Most értünk arra a pontra, amikor mindenki elõbb-utóbb elkezd családot alapítani, ez természetesen nagyon fontos, de figyelnünk kell arra, hogy megmaradjon a munkánk intenzitása.
MN: Azonkívül, amikor adott a forma, mi határozza meg az elõadás mûfaját?
PB: Az adott lelki vagy mûvészi kondíciók, illetve az, hogy próbafolyamat során hová írja magát a darab, függetlenül attól, hogy a zene vagy a szöveg dominál-e benne.
MN: Ha nem szöveges, akkor zenés-táncos és abból is a néptáncos. Miért kap kiemelt szerepet nálad a néptánc?
PB: Valamikor heti öt táncházba jártam, és különben is szoros szálak fûznek a paraszti élethez, lévén a nagyszüleim parasztemberek voltak. Ráadásul, amikor bekerültem az Arvisura társulatba, az elsõ elõadás, amiben részt vettem, a Magyar Elektra volt, amiben gyimesi táncot kellett táncolnom. Akkoriban már minden napomat a Szkénében töltöttem. Ez volt akkortájt a világ minden részébõl érkezõ szabad színházak egyetlen bázisa, ugyanis itt zajlott az IMMT (Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozó), amelyre misszióban jöttek a csoportok. Szóval a népi kultúra és a színháznak ez a különleges, szabad fajtája hatott rám leginkább, és amikor saját színházban kezdtem gondolkodni, össze is keveredett ez a két dolog.
MN: Azt szokták mondani, hogy nem írod meg a darabokat. Mégis, hogyan készülnek akkor?
PB: A színészekre írom a darabot, rájuk építem az elõadást. Ez nem gesztus feléjük, hanem szükségszerûség, vagy a mûhelymunka részének nevezném inkább. Minden kritikát elfogadok, és sokat gondolkodom rajtuk. Nagyon rosszul esik, ha azt írják rólam, hogy nem tudok írni. 'szintén mondom, ha Ascher Tamás vagy Kárpáti Péter mondaná ezt, abbahagynám. 'k azonban az ellenkezõjét állítják.
MN: Létezik egyáltalán a darabjaidnak leírt verziója?
PB: Létezik, de nem érdekel a sorsuk. A színház - mint tudjuk - a pillanat mûvészete.
MN: Eddig sem voltak túl optimisták a darabjaid. Miért komorodnak? Ilyen sötéten látod a világot?
PB: Elég idétlen dolgok kerekednének ki abból, ha én itt most elkezdeném élõszóban elemezni magam. De egyébként úgy gondolom, hogy nem. Pontosabban annyira látom sötéten, mint amennyire optimistán. Ezt nevezhetjük talán harmóniának. Egyébként A sütemények királynõjét pozitívra szerettem volna kifuttatni, de ezt nem mindenki érti vagy értelmezi így. Talán majd legközelebb.
MN: El tudsz képzelni olyan helyzetet, amikor azt mondod, hogy abbahagyod?
PB: Elég sok mindent el tudok képzelni, mégpedig elég pontosan - hiszen egy színházcsinálónak nagy beleélõ képességgel kell rendelkeznie -, de nagyon elkeseredek, ha az általad felvetett helyzetre gondolok. Akkor következne be, ha kiürülnék, illetve a társulat mint alkotóközösség kiürülne. Ígérem, ha ez bekövetkezik, abbahagyom.
- sisso -
